home 2024. április 21., Konrád napja
Online előfizetés
„Ha mindenki hallgat, akkor majd én beszélek!”
Tomek Viktor
2014.07.02.
LXIX. évf. 27. szám
„Ha mindenki hallgat, akkor majd én beszélek!”

A Robert Yugovich álnéven publikáló író legújabb kötetében a délszláv konfliktusról ír, úgy érzi ugyanis, hogy mind ez idáig a vajdasági magyarságot úgy tartották számon, mintha nem lett volna szenvedő alanya a délszláv háborúnak. Mint mondja: a regényt azoknak írta, akiket a valóság érdekel és nem az igazság.

• Megjelent a negyedik köteted is, a Hontalan hazafi című regény. Olyasmiről írsz, amiről Szerbiában húsz éve senki, illetve csak nagyon kevesen beszélnek. Miért éppen most?

— Nem az az igazi baj, hogy Szerbiában nem beszélnek erről az időszakról. A nagy baj az, hogy sehol sem beszélnek róla, és ami még ennél is sokkal nagyobb gond, hogy mi sem tesszük. Úgy érzem, a vajdasági magyar értelmiség a homokba dugta a fejét, ha erről a témáról volt szó. Pedig az ő elsődleges felelőssége volna minél részletesebben beszámolni a történtekről. A 90-es években hasonló igazságtalanság és megtorlás ért bennünket, mint fél évszázaddal korábban, 1944—45-ben. Erről az időszakról egyre többet beszélünk, a 90-es évekről azonban semmit. Pedig addig senkitől sem lehet elvárni, hogy békében, tisztességben éljen amellett, aki igencsak megtépázta emberi méltóságát, amíg nem kerül sor őszinte bocsánatkérésre. A szerb részről elmaradt a bocsánatkérés az 1990-es évekért, s ezt én személy szerint súlyos hiányosságnak tartom. Egy kapcsolat csak akkor működhet hosszú távon, ha alap dolgokban őszinték vagyunk egymáshoz, és kölcsönösen tiszteljük egymást. Márpedig hosszú távon kell együtt élnünk, ha erős, sikeres országot szeretnénk. Ahhoz viszont, hogy együtt tudjunk élni a szerbekkel — ne csak egymás mellett —, elengedhetetlen az említett időszak közös megbeszélése. S hogy miért most jelentettem meg a könyvemet? Nincs egyéb oka, csupán az, hogy most készültem el vele. Négy évig írtam. Nem volt könnyű téma, de nem lehetett hagyni, hogy elvesszen a történelmünk. Tőlem ennyi tellett. Abban bízom, hogy akad majd követőm, és nem hagyjuk, hogy mások írják meg a mi történelmünket.

• Te magad is részt vettél a délszláv háborúban. A saját történetedet írtad meg?

— Nehéz erre válaszolni, hiszen kérdés, hogy ki mit ért sajáton. Igen, saját történet, mivel vajdasági magyar vagyok. De nem rólam szól, hanem rólunk — és ez nagyon lényeges. Nem az én személyem a fontos ebben a könyvben — legalábbis nem ezt szeretném —, hanem mindannyian. Nem én egyedül szenvedtem meg ezt a háborút, hanem valamennyi magyar Vajdaságban. Ez inkább az ő történetük, mint az enyém. De a kérdésre válaszolva: az első két részben elég sok személyes történetet dolgoztam fel, a harmadikban pedig egyszerűen csak kitaláltam a valóságot. Egyetlen szereplő sem létező személy, a regényt nem úgy kell olvasni, hogy konkrét emberekről szól, hanem sokunkról — mindannyiunkról, magyarokról és szerbekről egyaránt. Sok elképzelésem volt arról, hogy magyarként hogyan is kellene megírni a polgárháborút. Ez az időszak a többi között a vajdasági magyarokról is szól, ezért egy nemzet sorsát kellett megalkotni, és nem egy egyénét. Fontos volt számomra, hogy rólunk írjak és ne rólam, hogy a mi közös sorsunkat tárjam ország-világ elé, hiszen ez idáig a vajdasági magyarságot úgy tartották számon, mintha nem lett volna szenvedő alanya a délszláv háborúnak. Sokan még az anyaországban sincsenek tisztában vele, hogy min mentünk keresztül.

• Miért nem beszélnek ezekről a történtekről a túlélők, a részvevők?

— A bátyám a horvát fronton sebesült meg, de nem igazán beszél róla. Sokan megjárták a háborút, és hallgatnak a témáról. Ahogy anyák és apák, feleségek és gyerekek sem beszélnek erről az időszakról. Hogy miért nem? Talán, mert senki sem kérdezte őket. Ha jól tudom, Kertész Ákos nyilatkozta egyszer, hogy a „magyar egy alattvaló nép”. Az az igazság, hogy a magyar nem alattvaló nép, ám annak érzi magát. Talán ezért nem beszélnek a vajdasági magyarok sem. Kit érdekelünk mi? — teszik fel maguknak a kérdést. De ha mindenki hallgat, akkor majd én beszélek!

• Korábban úgy nyilatkoztál a Hontalan hazafiról, hogy azt elsősorban a vajdasági magyaroknak írod. Mit szeretnél vele elmondani?

— Mindenkinek írtam, az egész világnak. A vajdasági magyaroknak nem kell bemutatni a múltat, hiszen sokuk ismeri. Persze nekik is írtam, de nem azért, amiért másoknak, hanem azért, hogy merjenek beszélni róla. Persze annak is szól, aki kíváncsi rá, hogy valójában milyen volt ez a háború. Én ugyanis eddig szinte csak egyoldalú, demagóg anyaggal találkoztam ebben a témában. Legutóbb az Angelina Jolie által rendezett Vér és méz földjén című filmmel, amely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Az nem kérdés, hogy a szerbek voltak az agresszorok, de hogy csak ők öltek, gyilkoltak, csak ők követtek el háborús bűntetteket, az nem igaz. Könyvemmel ezt is szeretném — vagy legalábbis megpróbálom — világossá, egyértelművé tenni mindenki számára. Szóval azoknak írtam, akiket a valóság érdekel, és nem az igazság. Az igazság ugyanis csak egy fogalom, de nem tény, mint a valóság. Az igazságot úgy formálják, alkotják, hogy az a győzteseket igazolja. A valóságot nem lehet formálni, csak meghamisítani vagy elhallgatni.

• A könyvnek lesz folytatása?

— Igen, a fejemben már körvonalazódik a folytatás és maga a téma is. Az 1992—2000 között elmenekült vajdasági magyarokról fog szólni, hiszen ez a téma legalább annyira agyon van hallgatva, mint a most feldolgozott. Az anyaországban nem voltunk mások, csak jugó menekültek, és eszerint is bántak velünk. Nem csak a szerb kormány az adósunk, nem csak az tartozik bocsánatkéréssel. A fent említett időszakban több száz tisztességes, becsületes vajdasági magyar vált bűnözővé az anyaországban csak azért, mert nem tudott eleget tenni annak a követelménynek, amely által munkavállalási vagy letelepedési engedélyhez juthatott volna. Sokan nem bírták a menekülttáborba való bezárást, a megaláztatást, a „menekültcsomagért” való sorban állást, miközben ezer megvető tekintet méregette őket, ezért hazamentek, mivel idegenek otthon is lehetnek. Közülük jó néhányan hamarosan a fronton találták magukat, és volt, aki ott is maradt. Ismertem olyan fiatal, kétgyermekes anyukát, aki a testével fizetett, hogy megkapják a tartózkodási engedélyt. Nem azért, mert ő akarta, hanem azért, mert mintegy feltételül szabták. Ez is mind a történelmünk része. Valaki, miután elolvasta a Hontalan hazafit, csak ennyit mondott: „Ez a ti Sorstalanságotok.” Ezután vált bennem bizonyossá, hogy kötelező a folytatás. Ha felvállaltam annak felelősségét, hogy olyasmiről beszélek, amiről mindenki hallgat, akkor végig kell csinálnom.

• A regényt magad adtad ki. Miért?

— Több oka is van, hogy úgy döntöttem, magam jelentetem meg a Hontalan hazafit. A legfontosabb mind közül a függetlenség és a szabadság. Már belefáradtam, hogy mindig meg akarják mondani, mit és hogyan írjak. És azt sem akarom, hogy ezt a kiadó utólag szabja meg. Amikor írok, nem az jár a fejemben, hogy ezért Nobel-díjat vagy börtönbüntetést kapok-e majd. Olyan témákról írok általában, amelyektől a legtöbb kiadónak égnek áll a haja, a kiadást azonban vállalja, mert tudja, anyagilag rohadtul jól jár velem, az eredeti anyagon viszont csiszol. Nem akarok tucatnyi könyvet írni. Azokat megírják a nálam sokkal jobbak. Én olyan témákat feszegetek, amelyeket a legtöbben kerülnek, mint ördög a szenteltvizet. És ez baj, mert ezek szerint félnek! Szabadelvű, liberális gondolkodású vagyok, és ez egyúttal azt is jelenti, hogy örök független. Ahhoz viszont, hogy meg tudjam őrizni függetlenségemet, elengedhetetlen volt egy saját kiadó. Amíg nem szabadulok, addig a feleségem és egy barátom működteti. Igazi underground kiadó. Nem kérünk, és nem ígérünk, csak szabadon alkotunk. Emellett lehetőségem lesz arra is, hogy tehetséges vajdasági magyar írókat és költőket támogassak. Egy olyan programon dolgozom, amelynek keretében évente megjelentetném néhány honfitársam művét. No és persze annak is szerepe van az egészben, hogy imádom a lehetetlennek tűnő kihívásokat. Könyvet sem tudtam írni, mégis a negyediknél tartok, akkor kiadót miért ne üzemeltethetnék?! Az élet megtanított rá, hogy kemény munkával és hatalmas akarattal sok mindent el lehet érni. Örök életemben a lehetetlennel dacoltam. Most nyerésre állok, de sokat voltam vesztes pozícióban is.

• A Hontalan hazafi után mi következik?

— Év vége felé tervezem megjelentetni a Topolyai fiúkat, amely száz százalékban fikció, annak ellenére, hogy a szereplőknek a fiatalkori topolyai barátaim nevét adtam. A könyv a barátságról, a hűségről és a szerelemről szól — drámai köntösben. És persze annak ellenére, hogy a történet Magyarországon játszódik, jelentős szerep jut Vajdaságnak és Topolyának mint fontos helyszínnek. Ezután tervezem majd megjelentetni a Roncsgyár című könyvemet, amely részben börtönnapló, részben dokumentumregény, részben tényregény, de mindenképpen egy korszak végleges lezárása. Szép volt, jó volt, izgalmas volt, drámai volt, olykor hátborzongató, máskor lenyűgöző, de ennyi volt.    

A Hontalan hazafi megvásárolható a szabadkai Magyar Könyv könyvesboltban
(Bora Stanković u. 5., tel.: 064/24-98-347),
illetve megrendelhető a 064/66-00-416-os telefonszámon.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..