Mottó:

…nem a tettek rendítik meg az embert, hanem a tettekről szóló szavak.

(Epiktétosz)

A temesvári szerbek székesegyháza (Srpska Saborna Crkva) a Kossuth Lajos — vagy Dóm térnek is nevezett — tér nyugati peremén készült el 1744 és 1748 között. Mivel a szerbek a magyarokhoz, a németekhez és a csivutoknak nevezett zsidókhoz hasonlóan nemcsak a Bánságnak, hanem azon belül a Béga-parti városnak is őslakosai voltak, a Szent György vértanú tiszteletére emelt egytornyú templomuk — melyet egyébként maga a Temes megyei szerb egyházi címer is magában foglal — bizonyos feljegyzések szerint már 1552 előtt létezett.

A szerb püspöki palota és a templom

Ez a templom mindmáig tisztázatlan körülmények között 1737-ben sajnos porig égett. A korabeli hivatalos okiratokban az eset járulékos kárként lett megjelölve. A Temesváron tomboló pestisjárvány megfékezésére ugyanis felgyújtatott az egész akkori Belváros. A szerencsés megmenekülés és az azt követő megújulás örömére épült meg később, Isten dicsőségét is hirdetve, a temesvári Szentháromság-szobor. Helyszínileg az azóta Piata Uniriinek nevezett tér központi részén.

Alkalmi beszélgetőtársam és helyi adatközlőm, Novičić Dragan 1975-ben, a szerb—román határtól alig három kilométerre született Romániában. Egy piciny, alig néhány száz fős szerb falucskában, a Néra folyó mentében. Életének negyvenegy esztendeje alatt a fiatalember rengeteg mindennel foglalkozott. A többi közt volt felszentelt ortodox pap is, de miután elvált, ezt a státuszát nem tarthatta meg.

„Pomoz’ Bog.” „Bog ti pomog’o.” E két rövid, egymással váltott köszöntő tőmondat nyitott teret további diskurálásunkhoz. Túl voltam ekkor már a beltér körbefényképezésén, melyhez előzőleg egy idősebb nénitől kaptam bébocsátási engedélyt. Motyóját rendezgette éppen egy szombat délelőtti templomsepregetés után. Azt ugyan nem tudhatom, e két embert mennyire érte váratlanul felbukkanásom, azt viszont határozottan merem állítani, hogy hírlapírói szándékaimhoz a szerbnyelv-tudásom e helyt igen jó ajánlólevélnek bizonyult.

Két templomi barjakon egy név olvasható. Baragán. Továbbá két évszám: 1951—2001. Annyit első rápillantásra is megértek, hogy mindkét ereklye afféle mementóként van jelen. Ezeket a díszlobogókat — és ez már a kelmére hímezett írásokból is egyértelmű — az 1951. évi baragáni deportálás túlélőinek egyesülete ajándékozta a temesvári székesegyháznak. Fél évszázad távlatából méltatva egy kényszerű internálás áldozatainak emlékét.

Novičić Dragan

Dragan rám nézett, sóhajtott egy nagyot, majd beült a falba erősített presbiteri padsorok egyik székébe. Noha a válaszai nyomán megelevenedő múlt egyikünkben sem téphetett fel sebeket, a sorsközösségi érzet hangulata mégis testvéri rangra emelte találkozásunkat. Mesélni kezdett gyermek- és ifjúkoráról. Arról is, mi mindennel próbált foglalkozni álmait követve a ’89-es forradalom előtti és utáni időszakban. Továbbá arról is, mily szomorúság tölti el, amikor nagy ritkán jómaga is hazalátogat elöregedő és elnéptelenedő szülőfalujába. Ő még az anyanyelvén, vagyis szerbül végezte el az általánost odahaza, de mint mondja, a közösségileg hagyományosan erős Temesváron is egyre nagyobb kihívás a szerb nyelvű tagozatok/iskolák megtartása, a reális és a potenciális utánpótlás fogyatkozása következtében.

— Sajnos olyan települések is vannak, mégpedig itt, a Bánságban, ahol a szerb etnikumunk száma napjainkra olyannyira megfogyatkozott, hogy már nemcsak a szerb tagozatokat szüntették meg helyben, de nemritkán a lelkész is szinte teljesen üres templomban végzi a szolgálatot — mondja. — Okok? Több is van. Gazdasági jellegű kivándorlás külföldre, vegyes házasságok általi beolvadások… Sorolhatnám.

Igen, bizonyosan sorolná is, de ekkor egy nagyobb turistacsoport kér bebocsáttatást a templomba. Az épület közepére és vendégei elé kiállván a templomszolga újra közszereplővé válik. Kattognak a fényképezőgépek, serceg a hangfelvevő, helyükre tevődnek a dolgok. Történelmet írunk. A találkozás történelmét.

— A templom a XVI. századból származó, egyébként 1742-ben lebontott várvédelmi bástyák helyén épült fel Georgije Popović püspök irányítása alatt. A templom nyugati homlokzata a barokk elemekkel ötvözött klasszicizmus jeleit viseli magán. Harangtornyai csak 1791-ben emelkedhettek a magasba, miután felsőbb körökben is megállapították, hogy a tornyok jelenléte mégsem zavarja a várból való katonai megfigyelést. Az akkori temesvári szerbek igen gazdagok voltak. Ezt támasztja alá az az adat is, amely szerint székesegyházunk teljesen új ikonosztázának elkészítéséhez eleink a nagybecskereki Konstantin Danilo mestert, továbbá az aradi Janić fivéreket, Lazart és Mihailót szólították meg. A kor leghíresebb, egyúttal a legdrágábban is dolgozó festő-, illetve fafaragó művészeit. A mesterek az elvállalt munkát 1841 és 1843 között derekasan el is végezték.

Templomi székek

A világégések miatt, majd az azokat követő impériumváltásokból és a belőlük/általuk generálódó, több évtizedes áldatlan körülményekből adódóan magán a templomépületen csupán a legfontosabb és a legégetőbb munkálatokat foganatosíthatták annak fenntartói. A műkincsek restaurálására 1993 és 1997 között került sor az újvidéki székhelyű Tartományi Műemlékvédelmi Intézet szakembereinek közreműködésével. Főleg a temesvári szerb ortodox egyházközség költségén, részben pedig a szerbiai kulturális minisztérium anyagi háttértámogatásával — hagyatkozom újra Stevan Bugarski helytörténésznek a világhálón is közzétett soraira.

Miként azt a karzat alatt 1996-ban elhelyezett két márványtábla is hirdeti, ebben a templomban az idők során hét temesvári szerb ortodox püspököt, illetve húsz világi, az egyházközséget anyagilag is támogató szerb családfőt helyeztek végső nyughelyére.

— Minden megpróbáltatása ellenére egyházközségünk egy élő egyházközség — válaszol vendégei kérdésére Dragan. — Évente sajnos harminc-negyven temetést is jegyzünk, egyszersmind akár tíz esketésre is sor kerül, ugyanennyi keresztelővel. Meglátásom szerint a romániai szerbség mélyen megéli a hitét. Kezdve onnan, hogy például a gyermekeket sem felnőttkorban kereszteli meg, hanem amikor annak valóban ideje van. Liturgiát ebben a templomban vasár- és ünnepnapokon tartunk, de a reggeli és a vecsernyei alkalmaink mindennaposak. Közösségi életünket és az együvé tartozásunkat egyházközségünk énekkarának tevékenysége is erősíti. A kórus már többször járt Szerbiában is.

Az elköszönő baráti kézfogáshoz névjegykártyát is mellékelek. Válaszul Dragan a jegyzetfüzetem egyik lapjára írja fel nevét. Nyomtatott cirill betűkkel, meglehetősen „darabosra” sikerült kalligráfiával. Esetleg egy címet, elérhetőséget is? — teszem fel a kérdést. — Ha egyszer újra erre jársz, itt megtalálsz. Én innen nem megyek sehová — érkezik habozás nélkül a válasza. Minden benne van.