A zárkózott, senkivel sem barátkozó, hányatott életű versírót Braun Henrik csalogatta Szabadkára, az akkor már haldokló Bácskai Hírlaphoz - csekély előleggel - A Csak egy éjszakára szerzője 1884. június 25-én született Gyónon, a fogolytáborban, Krasznojarszkon hunyt el, 1917. június 25-én - 1914 nyarán - Juhász Gyula szavaival - a háború költőjének indult a lengyel mezőkre, s 1917 nyarán mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vártanúja esett el - Míg a téboly lángjai fel nem égették, öntépő kételyei között vergődve is a ,,tudatos jövőbelátást' kereste - Szabadkán azt a házat, ahol meghúzta magát, márványtáblával jelölték meg, de azt az első világháború után az új állam barbárai leverték
,,Csak egy éjszakára küldjétek el őket: /A pártoskodókat, a vitézkedőket./Csak egy éjszakára:/Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,/Mikor a halálgép muzsikál felettünk:/Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,/S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek'. Különös ,,utazásban' lehetett része annak az embernek, akit a sorsa sokfelé elvetett, akit az Úr hol bevert egy templomba, hol kivert onnan, aki már elborult elmével, a kórház fehér falára írta életének valószínűleg utolsó versét, annak egy töredékét - mintegy intésnek az élőknek, azoknak, akik túlélhették őket: ,,Térjetek meg és szeressetek!' Az égvilágon semmi mást nem tudott csinálni, mint írni, de az írás is lelki teher volt számára, mert tudta, hogy minden érték, minden, ami szentnek hirdettetett, egy emberöltőn belül akár többször válhat megvetendővé, gonosszá. Írónk legszebb estéjét is fekete színűre festették, belőle gyakran felfakadt a sirató, égbe jajdult majdnem minden sora, mintha ő mondta volna azt: ,,Elviszed, Uram, rendre mind az élőket és nagy haragodban megtetézed büntetésüket...'. Őt is elvitte a halál, mindössze harminchárom évesen a szibériai krasznojarszki rabtáborban - orosz hadifogságban - hunyt el. Przemysl ostrománál esett muszka fogságba, s befejezte pályáját anélkül, hogy megalkotta volna Nagy Művét, anélkül, hogy tehetsége teljesen kivirágzott volna. Ellentmondásos ember volt, sokat botladozott. Töredékes életműve csupán torzó, melynek kontúrjaiban azonban az őszinte emberség képe villan meg. Szalai Sándor írja: ,,Az első világháborúban részt vett költő hangja - távoli módon és haloványan - része annak a háború- és embertelenségellenes irodalomnak, melynek nálunk Ady, a németeknél Ludwig Renn s a franciáknál Barbusse a legnagyobb képviselője.'
Akkor, kezdetben, amikor első verseit, cikkeit megírta, megírhatta, az élet a magyarság számára még reményt táplált, nem komorlott felette egy lemészárolt nemzeti álom árnya. 1884. június 25-én született Gyónon, Pest megyében. Édesapja, Áchim Mihály evangélikus lelkész volt. Édesanyja, Bekker Gizella, egy pozsonyi tanító leánya, hét gyermeknek adott életet. A téboly örök lángja akkor gyulladt ki a törékeny asszonyban, amikor sorrendben a hatodik gyermekét, Géza öccsét elragadta a halál. A gyógyíthatatlan, öröklött idegbaj nagyban meghatározta Gyóni Géza életét. Mégis biztatóan kezdődött a pályája, habár a búskomorságra hajló, érzékeny lelkületű gyermek csak magánúton végezhette az elemi iskola első osztályait. Gimnáziumi éveiben a nagybácsi, Áchim Ádám esperes gyámkodik felette. Édesapja, a ,,szent öreg úr' azonban hiába szánta gyermekét ,,tisztességes polgári pályára', hiába óvta a léha élettől, mulatozásoktól, hiába szoktatta ,,Bibliás beszédre', 1903-ban a pozsonyi evangélikus teológia növendéke egyúttal már a Nyugat-magyarországi Híradó állandó munkatársa. Zsengéi eljutnak a nyilvánossághoz, szerelmes emlékképek sorjáznak, hazafias pátosszal telt ódák, hangulatos zsánerképek, csattanós dalok. Érettségi után megpecsételődött a sorsa: hátat fordított a papi pályának. Megírta akkor: ,,Mellem nagy, áradó zúgással/ Egy más világ hitétől duzzadt./ Egy szebb világ... de itt a földön/ Adassék búsnak és koldusnak!...Ah! Gipszangyalok sose láttak/ Hálás szent arcot oly pufókot, mint mikor mögöttem zajjal/ A templomajtó becsukódott.' Otthon, szülőfalujában beállt jegyzőgyakornoknak. Hamarosan a Kiskunsági Híradó szerkesztője lesz, megjelennek első jobb versei. 1906-ban - erre az édesapja biztatta - beiratkozott a budapesti közigazgatási tanfolyamra, majd vidéki szolgabírói hivatalban helyezkedett el. Budapesten kiadják néhány kötetét. Ady hatására írja verseit. 1910-ben a Soproni Naplónál dolgozik, innen behívják az ezredbe, Boszniába s aztán 1913-ban elvetődik Szabadkára, az Alföld elviselhetetlen csöndjébe. A Bácskai Hírlap segédszerkesztőjeként - ekkor már két kötetet adhatott ki (Versek, 1904: Szomorú szemmel, 1909). Kolozsi Tibornak, a 7 NAP újságírójának és szerkesztőjének szabadkai sajtótörténete szerint Braun Henrik mindössze tíz forint előleggel hozta Gyóni Gézát Szabadkára. Az akkor már haldokló Bácskai Hírlapot Gyóni Géza majdnem egyedül írta, ahogyan akkor mondták: ,,írta szépen, lelkesen, kicsit a költő naivitásával'. Itt, Szabadkán, egyúttal a képes színházi lapot is szerkesztette. Ehhez a városhoz fűzte utolsó szerelmének az emléke is. 1914-ben a háború poétájává vált, a militarista propaganda hatása alatt kezdett írni, de irogatott közigazgatási cikkeket, színházi kritikákat, riportokat, krónikákat stb. is. Zárkózott embernek ismerte meg Szabadka, társaságokban ritkán fordult meg. Néha beüzent a szerkesztőségbe, pénzért könyörgött. 1914-ben aztán Szabadkáról vonult be, s a csatatéren már lankadt hazafias lelkesedése. A költő életében megjelent kötetek: Versek, Szomorú szemmel, Élet szeretője, Lengyel mezőkön, tábortűz mellett, Levelek a kálváriáról. A költő halála után kiadott művek: Rabságban, Összes versei, Ismeretlen versei. Szabadkán márványtáblával jelölték meg a házat, ahol Gyóni Géza lakott, de azt az első világháború után, az új állam barbárai leverték. Később a házat is lebontották, sokáig a Centrum Áruház állott a helyén. Szabadkán keltezett írásait, verseit Dévavári Zoltán gyűjtötte össze (mintegy 800 gépelt oldalnyi terjedelemben). A márványtáblát leverték, a házat lebontották, de az írás - hála Dévavári Zoltánnak - megmaradt...