Utoljára 1963-ban találkozhattunk az Újvidéki Rádió klubjában a tordai születésű színésszel, aki akkor - vagy már egy-két évvel azelőtt - elhatározta, hogy elhagyja egykori sikereinek színhelyét, elhagyja a Vajdaságot. Ausztráliába repül a testvéréhez, aki az ottani magyarság nagy segítségére volt: előadásokat rendezett, szerepelt, szervezőmunkát végzett, s úgy gondolta, öccsével, Jánossal megosztja ezt a nemes munkát. Többen, a társai is a rádióban, azt mondták, hogy nem sokáig maradhat a távolban, hazahozza, hazacsábítja a honvágy: egy tősgyökeres vajdasági, egy tősgyökeres bánsági ember nem lehet meg a ''muskátlis ablakok” nélkül, nem válhat ki a rádió vidám műsorainak törzsgárdájából, mely hétről hétre szórakoztatta a hallgatóságot, ''vidék”-re is utazva gyakran. De Gubó, ahogyan a barátai becézték, elment, nem tért vissza soha többé - még látogatóba sem jött haza, s megírta, hogy nagyon jól érzi magát abban a ''bölcs ország”-ban, azon belül pedig Melbourne-ben, ahol hamarosan feltalálta magát. Néhány évig részt vett az ottani magyarság művelődési megmozdulásaiban... János alapító tagja volt 1945-ben a szabadkai Magyar Népszínháznak, majd 1953-ban az első és egyben az utolsó nagybecskereki hivatásos magyar társulatnak, melynek brutális megszüntetése után az Újvidéki Rádió művészegyütteséhez szerződött. Innen távozott, mint ahogyan elöljáróban már említettük, a szigetországba...
1945-ig a Vajdaságban nyűglődő magyarságnak nem volt, nem lehetett hivatásos színháza, saját társulata. A Magyar Népszínház megalakulása nagy esemény volt, s e történelmi eseményhez méltó volt a színház ünnepélyes megnyitója is, tudjuk. A nyitódarab Balázs Béla Boszorkánytánc című színműve volt. Az újság akkor arról számolt be, hogy azért is nagy jelentőségű a suboticai bemutató, mert fegyver és dokumentum a népek testvériségének ápolása szempontjából. Ebben az előadásban már Gyapjas János is szerepelt, aki nejével, Dávid Máriával és az akkor alig tizenvalahány éves Fejes Györggyel - majdhogynem gyalog téve utat a bánsági Tordáról - eljött, hogy részt vegyen a meghirdetett audiencián, és megvalósítsa álmát: színész akart lenni. A sikeres felvételi vizsga után már fel is léphetett - epizodistaként - a Boszorkánytáncban Pataki László, Sántha Sándor, Tikvicki Mária, Bóka János, Szabó István, Pozsár Mária és mások mellett. Voltak aztán szép és értékes villanásai Háy Gyula Tiszazug című drámájában, Gediként szórakoztatta a nagyérdeműt Móricz Zsigmond Sári bíró című népszínművében, Brighellát alakíthatta Carlo Goldoni A hazug című vígjátékában, Raka Branislav Nušić: A miniszter felesége című művében, Perrint Moliére: A botcsinálta doktor című komédiájában, Surát Mihalkov Vörös nyakkendőjében, ám amíg neje, Mária vezető szerepeket oldhatott meg tehetségesen és meggyőzően, addig János mellékszereplőként, ''örökös epizodista”-ként gyakran az árnyékban maradt, pedig nem egy szerepét egyéni színekkel gazdagította, építette fel. János azok közé a színészek közé tartozott, akik nem tülekedtek a direktorok és a rendezők ajtaja előtt, nem követeltek maguknak parádés címszerepeket, nem mondták, hogy ''Ide nekem az oroszlánt is!”, hanem azok közé, akik lázasan, lelkiismeretesen oldották meg feladataikat. ''A színész dolga - mondta már Nagybecskereken -, hogy a közönség elhiggye, amit csinál, és gyönyörűségét lelje benne”. S a néző mindig elhitte, hogy János az az elesett emberke, akit megszemélyesít, aki nagyon rokonszenves tud lenni, és sohasem modoros. Nem vitatkozott soha senkivel sem, hogy vajon a színház miért tűzte műsorára ezt vagy azt a darabot, hanem a hóna alá csapta a kapott szövegkönyvet, és még aznap este megtanulta a szerepét...
De a színház nem állt szilárd talajon, a Magyar Népszínházat gyorsan megszüntették, s ekkor Gyapjas János Batinára, a baranyai Kiskőszegre szerződött, és vele tartott Mária is. Hogy tulajdonképpen miért távozott Szabadkáról, és miért vállalta el a batinai színjátszó csoport vezetését, a műkedvelők tanítását, azt sohasem tudtuk meg, erről sohasem nyilatkozott. Mindenesetre figyelemreméltó eredményeket könyvelhettek el az amatőrjei. 1951-ben megrendezte Dickens Házitücsök című színjátékát. A bemutató után a beavatottak arról kezdtek beszélni, hogy érdemes, hasznos volna Batinán amatőr, esetleg félhivatásos társulatot alapítani Gyapjas János vezetésével. Ez az álom azonban természetesen nem valósulhatott meg, s amikor 1953-ban a Bánság legnagyobb városában, Nagybecskereken megalakult a hivatásos magyar színház, János összecsomagolt, és Máriával a Béga partjára költözött - albérletbe. Új remények, új munkafeladatok, új álmok születtek és valósultak meg, mert a nagybecskereki társulatban János rendezhetett is - és nemcsak egyszer. Fellépett Nušić A megboldogult című színjátékában (Detektív), Dario Nicodemi Vakarcsában (Egisto), megrendezhette Csepreghy Ferenc-Sulhóf József Sárga csikó című népszínművét, I. Gazda volt a legendás János vitézben, Böbék Samu Kodolányi Földindulásában, Bonnefoi Moliére A képzelt beteg című művében, Postás Bródy A tanítónő című darabjában, Varesanin Petar a Sötét időkben, Pehely úr a Zenebohócokban, újabb rendezést vállalt, színpadra állította Géczy István Amit az erdő mesél című népszínművét, majd Carlo Goldoni A hazug című munkájával aratott sikert, Freddyt alakította Bernard Shaw A tanár urat megleckéztetik (Pygmalion) című színjátékában és Blót Bobic A Blo család című bohózatában, aztán újra összecsomagolt, majd ''rádiós” munkát vállalt Újvidéken, ahol összehozott egy truppot, és társaival járta a vidéket... Úttörője volt a vajdasági magyar színjátszásnak, sok mindent előre tudott mozdítani, mint az a dologra született ember, akinek a sors nem adta meg, hogy Hamletként vagy Lear királyként érvényesülhessen...