Fény is van, nem csak árnyék
Perisity Irma
2021.02.19.
LXXVI. évf. 6. szám
Fény is van, nem csak árnyék

Fiatal, mosolygó asszonyka ül velem szemben, és tiszta, meleg tekintetéből kiolvasható, hogy jól érzi magát a bőrében. Jót nevet a megjegyzésemen, és határozottan helyeslően bólint, nyomatékot adva a hangos igennek.

— Azért is jelentkeztem a beszélgetésre — mondja minden feszélyezettség nélkül —, mert el akarom mesélni ország-világ előtt, hogy az életemben nemcsak árnyék van, hanem fény is. És olyan jó érzés megmártózni ennek a fénynek a ragyogásában, valahogy az ember csak így érzi igazán, hogy él, és az életének valami értelme is van. Két hét múlva leszek harmincéves, nem vagyok már éppen mai gyerek, a korom ellenére rengeteg megpróbáltatáson mentem már át, és ha öt-hat évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy egyszer én is megtalálom az életem értelmét, hát kinevettem volna. És nem ok nélkül.

Én szerelemgyerek vagyok — utálom a törvénytelen kifejezést, mert én igenis törvényesen vagyok itt, van nevem, foglalkozásom, volt szülőanyám, egyszerűen minden megvan ahhoz, hogy ne különbözzek mástól. Az nem az én vétkem, hogy a szüleim — lángoló szerelmük ellenére — nem kerültek össze. Apám ugyanis 1992-ben az ország egyik részébe utazott, és sohasem jött vissza, még a hír sem, hogy mi történt vele. Anyám akkor már állapotos volt velem. Igaz, még az elején volt, de nem akarta megszakítani a terhességet — mindig azt mondta, meg kellett születnem azért, hogy bizonyítéka legyek egy őszinte, nagy szerelemnek, melynek akaratukon kívül nem lehetett szép vége. A szülei nagyon haragudtak rá, amiért lányfejjel bevállalta a terhességét, és még a születésem sem tudta őket megbékíteni. Volt egy fiuk is, aki anyánál néhány évvel idősebb volt, de sosem volt komolyabb kapcsolata. Kereskedelmi utazó volt, nagyon szépen keresett, és hamarosan különvált a nagyiéktól, vett magának egy kétszobás lakást, és élte a magánosok életét. Engem nagyon szeretett, és én is ragaszkodtam hozzá — talán azért, mert nem volt apám. Anya ugyanis sosem ment férjhez.

A középiskola második osztályába jártam, amikor anya hirtelen elhunyt. Anya apja már régen halott volt, a nagymama nem akarta egyedül vállalni egy bakfis nevelését. A szociális központ nevelőszülőket írt elő, de a nagybácsim hallani sem akart erről, vállalta a gyámságomat, és hozzáköltöztem. Hihetetlenül jól megvoltunk egymással. Olyan őszinte voltam hozzá, mint anyához, semmi titkom nem volt előtte. Sokszor kérdezte, van-e már fiú, akin megakadt a szemem, és a nem válaszomra mindig nevetve azt mondta, rá ütöttem. A közgazdasági középiskola után a bácsikám azt mondta, válasszak, melyik egyetemre akarok menni. Valahogy nem volt ihletem a továbbtanuláshoz, hát maradtam, ami voltam, de akkor már errefelé nem nagyon lehetett munkát találni. A bácsikám állásának köszönhetően nem voltak anyagi gondjaink, de én nem tudtam munkát találni. Amikor meghalt közúti balesetben, én egyedül maradtam a lakásban, melyet még életében rám íratott. Alig voltam húszéves. Addig sosem volt komoly, igazi kapcsolatom, jártam szórakozni, de semmi fontos nem történt az életemben. Amikor a nagybácsim meghalt, lépnem kellett, azaz valamilyen munkát találnom. És megkezdődött életem egyik, pontosabban már néhányadik sötét időszaka, amikor úgy éreztem, nem érdemes élni. Dolgoztam piaci elárusítóként, kereskedősegédként, ápoltam időseket, mindig összemelegedtem valakivel a piacon, akitől sokat vártam, de semmit sem kaptam. Megcsömörlöttem. Keserűséggel töltött el a felismerés, hogy a hozzám csapódó férfiak majdnem mindegyike azért akart, mert lakásom van! Egy késő délután hazafelé bandukoltam, és majdnem elütött egy motorkerékpáros. Persze, kölcsönösen lehülyéztük egymást, viszont nem hívtam rendőrt, hiszen nem történt bajom. De megismerkedtünk.

Elvált szülők idősebb fia, az apja valahol a nagyvilágban él, az anyja egy másik városban igyekszik átverni minden ismerőst, mert nem szeret dolgozni. Úgy éreztük, a sors sodorta az utamba. Eleinte csak együtt „jártunk”, a lakásomba sem akart sosem feljönni. De amikor megünnepeltük az első közös évfordulónkat, úgy éreztük, belevágunk a közös életbe. Tudja, amióta kettőnkre főzöm az ebédet, minden szebb lett az életemben. Mindketten szeretetre éhesen nőttünk fel, hát volt mit adnunk egymásnak. Már hetedik éve vagyunk együtt, én nem akartam házasságot kötni, attól féltem, ha lesz papírunk, majd minden elromlik. De ő gyereket akar, minden terve hosszú távú, és mindegyikben családként szerepelünk. Ez alatt a hét év alatt több szépben volt részem, mint az ezt megelőző huszonhárom évben. Sokszor jut eszembe a nagybácsim, aki mindig azt mondta, azt kívánja, hogy az ő „átka” fogjon meg engem. Ez pedig így hangzott: adja Isten, hogy találkozz egy olyan férfival, aki miatt sosem kívánkozol sehová otthonról, és aki majd fénnyel vonja be a közös életetek útját. Az „átok” beteljesült: a terhesség harmadik hónapjában járok, és májusban össze is házasodunk — addig talán elmúlik a járvány.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..