Szalai Attila fotóillusztrációja

A keresztény vallás arra tanítja híveit, hogy evilági küldetésünk végeztével, a halállal nem ér véget életünk. Hiszen - akárcsak a keresztre feszített Krisztus - feltámadunk, és tovább éljük az örök életet.
Krisztus szenvedett a keresztfán. Értünk, földi halandókért. Hirdette Isten igéjét, és magára vállalta a világ bűneit. Az ő feltámadása ad reményt arra, hogy az életünk talán mégsem véges.
De nemcsak húsvét ünnepének közeledtével merengünk el ezen a kérdésen. Mi lesz velünk, mi lesz nemzetrészünkkel, ha önként asszimilálódunk, feladjuk saját nyelvünket, hagyományainkat, ha megválunk magyarságunktól, és hagyjuk elsorvadni nemzeti öntudatunkat? Nem kevesebb aggodalomra ad okot falvaink fokozatos elöregedése is, meg hogy nagyobb a temetések száma, mint a keresztelőké. Ha azzal szembesülünk, hogy fiatal házaspárok nem akarnak gyermeket, legfeljebb csak egyet vállalnak, szinte halljuk megkondulni a vészharangokat: elveszünk. Az utánpótlás, a miáltalunk oly féltve őrzött fáklyát továbbvivő gyermekeink nélkül nemzetünk is kihal. Ezért kell biztosítanunk saját életünk folytonosságát, gyermekeinkben kell újjászületnünk ahhoz, hogy megmaradhassunk, még mielőtt életünk lángja kihuny. A fáklyát tovább kell adnunk, hogy az bevilágítsa áldást hozó fényével a jövőt, mindannyiunk jövőjét...
Feltámadunk? - kérdeztük olvasóinktól.
DOBÓ Tibor oromhegyesi plébános:
- A születések és az elhalálozások számaránya népünk körében, de a bennünket körülvevő népek körében is olyan, hogy inkább beszélhetünk az elmúlásunkról, kipusztulásunkról, mint arról a jövőről, amelyet az élet és a gyarapodás fog jellemezni. Az ember ösztönösen hisz a folytatásban, a jó eljövetelében. A feltámadás új élet születését jelenti. Az életnek egy más, tartalmasabb minőségét, a létezés elpusztíthatatlanságát. Véleményem szerint kettős síkon kellene erőfeszítéseket tenni. Az egyik a másiktól elválaszthatatlan. Szinte az ok és okozat viszonya áll fenn. Az első és legfontosabb, hogy biológiai értelemben legyen folytatás, hogy minél több élet szülessék. Ez a gyermekvállalás kérdése. A másik, ugyancsak fontos dolog, hogy az életünknek legyen értékrendje. Magának az életnek kell értékké válnia ahhoz, hogy minél jobban kívánjuk annak megszületését. Ha nem változik meg az emberek értékítélete, ha már többé nem akarunk keresztények lenni, akkor nem lesz ,,feltámadás”, hanem inkább csak Nagypéntek.
MIKUSKA Mária szabadkai közgazdász:
- Nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy a jelenlegi politikai és anyagi káoszból sikerül valaha is feltámadnunk. Összerogytunk a ránk rakott, súlyos keresztfa terhe alatt, és nincs, aki segítene felállni a porból. Lehet, hogy néhány évnek vagy évtizednek kell elmúlnia ahhoz, hogy erőt vegyünk magunkon, és ismét talpra álljunk. Én azt hiszem, hogy ez a feladat majd a gyermekeinkre hárul, és ők büntetlenül, az élet súlyától megroggyanva talán megváltják a sorsukat.
ÚJHELYI Amália nagybecskereki nyugdíjas:
- Aki mélyen vallásos, az elhiszi, hogy egy napon feltámadunk. Ezt tanítják hittanórán, és ezt halljuk a szentmiséken is. A lelkünk ugyanis nem hal meg, csupán a testünk, ezért, ha eljön majd az ítélet napja, feltámadunk halottinkból, és akkor már örökké élni fogunk. Ebben kell hinnünk, hiszen ez ad erőt az élet folytatásához még akkor is, ha elveszítjük szeretteinket. Hisszük, hogy találkozunk velük, és a feltámadást követően együtt élünk tovább. Én vallásos vagyok, és hiszek a feltámadásban.
KOVÁCS Anita magyarkanizsai agrármérnök:
- Attól függ, hogy a vallás szemszögéből vagy átvitt értelemben, nemzetünk feltámadásáról van-e szó. A vallásos, hívő ember természetesen elhiszi, hogy feltámadunk. Hiszen ezt tanítja a Biblia. Én inkább úgy érzem, hogy ez a kérdés a megmaradásunkra, a jövőnkre vonatkozik. Véleményem szerint nem feltámadnunk kell, hiszen - szerencsére - még nem vesztünk el. Csupán észhez kellene térnünk, hogy a végeken élők, a vajdasági magyarság ne tűnjön el, ne váljon az aktuális politikai csatározások áldozatává. Megmaradásunk a tét, és ezt csak úgy tudjuk megőrizni, hogy ápoljuk anyanyelvünket, hagyományainkat, megemlékezünk az ünnepeinkről, és magyarnak neveljük gyermekeinket. Fel kell emelnünk a szavunkat azok ellen, akik jogaink érvényesítése elé akadályt gördítenek, de legalább ennyire fontos az is, hogy elsősorban emberek tudjunk maradni minden helyzetben. Ha méltók vagyunk rá, még feltámadhatunk, új erőre kaphatunk. Amíg nem késő...
IMRE Antal szabadkai munkanélküli:
- Nem hiszek a feltámadásban. Sem a vallás által hirdetettben, sem a mindennapjainkra vonatkozóban. Én a tudományos kutatások eredményét tartom mérvadónak, amely bebizonyította, hogy az emberi élet mulandó, és a halállal ér véget. A szellemnek - adott esetben egy nemzet szellemének - azonban örökké élnie kellene. Élnie és lángolnia ahhoz, hogy a jövő korosztálya is e szellemben nevelkedhessen, hogy tudjuk: nem éltünk hiába. Hiszen küldetésünk van, amelyet véghez kell vinnünk, megfelelni neki mindenáron. Három gyermekem van, akiket a magyarságunk szellemében nevelek. Arra tanítom őket, hogy büszkének kell lennünk arra, kik vagyunk, hogy nem szabad megtagadnunk nemzeti hovatartozásunkat és vallásunkat. Magyarul taníttatom őket beszélni, hiszen az anyanyelv megtartása, ápolása szerintem a megmaradásunk záloga. Ha ismerjük az anyanyelvünket, ápoljuk hagyományainkat, azok vagyunk, akiknek születtünk. Ha ez a képességünk elveszik, mi is vele veszünk. Sok olyan magyar családról tudok, amely szerb nyelvű tagozatba íratta gyermekeit a többségi nemzet nyelvének könnyebb elsajátítása reményében. Ezek már nem igazi magyar emberek, hanem gyenge akaratú és még gyengébb nemzeti öntudatú emberek, egyszóval árulók. Meglehet, hogy többen erősnek találják ezeket a szavakat, de ha jobban belegondolnak, megértik, hogy a nemzetiségünk megtagadása egyenlő az árulással. Gondoljunk csak vissza a történelmi tanulmányainkból a gyászmagyarokra, akik elmenekülvén a csatatérről cserbenhagyták nemzettársaikat. Ezért az életükkel fizettek. Az ő szellemük nem támad fel, de a miénk még feltámadhat, ha teszünk érte valamit.