Szerencsés gyermek voltam. Olyan csodálatos nagyszülőket kaptam, akikért rajongtam, s akik szeretetükkel elhalmoztak.
Sajnos, Müller tatáról csak halvány emlékeim vannak, őt csak a róla fennmaradt anekdotákból ismerem. Bohém élete, a nagy kártya- és biliárdpartik ellenére nagymama haláláig kitartott mellette. Százszor elmesélte, hogy szerelemből ment hozzá feleségül, és bármennyire felbosszantotta is kicsapongó életvitele, soha nem gondolt a válásra.
,,Tudjátok, gyermekeim, amikor belépett a kapun, az én haragom elszállt, örültem neki, mert szerettem.' Valahogy a tata is így érezhetett, hiszen jóban-rosszban kitartott családja mellett, s négy gyermeküket tisztességben felnevelték. Én, az első leányunoka pedig szent és sérthetetlen voltam számára, engem mindentől és mindenkitől óvott. Anyu hiába ellenezte, ő kibélelte régi ruhadarabokkal a talicskát, engem subába bugyolált, így tologatott. Sajnos, a sors úgy hozta, hogy határtalan szeretetüket hosszú évek óta csak a sírjuk előtt köszönhetem meg.
Nagymamám két osztályt járt, tizenhat éves koráig libapásztor volt. Miután tata megkérte a kezét, kezdett el a házimunka rejtelmeibe beletanulni. Az ő szeretete nem az a gyerekes babusgatás volt, belőle mindig a nő, az anya szólt. Már a kislánynak is tudnia kell viselkednie, egy nő pedig soha nem térhet le az erkölcs, a tisztesség útjáról - vallotta. Türelemmel, következetesen fegyelmezett. ,,Ha leülsz, tedd össze a lábad, gyerekem, ha ásítozol vagy köhögsz, a szádon legyen a kezed, mindig legyen nálad zsebkendő!” Amikor asztalhoz ültünk, a legtermészetesebb volt, hogy felhívja a figyelmem: a levest nem szürcsöljük, evés közben csak a malacok csámcsognak, és a paprikásból először a krumplit meg a nokedlit esszük meg, mert a hús hidegen is jó. A kenyeret meg nem szegte, amíg keresztet nem vetett rá, s ha egy darabka is a földre esett, azt felemelte, és megcsókolta.
Az emlékezés mindig bepárásítja a szemem, elhomályosodik a tekintetem, és nagy-nagy hálával köszönöm meg a teremtőnek, hogy voltak ők nekem.
Dóbó tatáék tanyán laktak. Csak egy út választotta el őket a csantavéri határtól, ők még Oromhoz tartoztak. Egész kicsi voltam, amikor először náluk maradtam. Nappal nem is volt baj velem, de ahogy besötétedett, én anyukámat követeltem. Nem hatott a szép szó, egyre jobban sírtam, pedig nagymama vigasztaló szava, finom vacsorája igazán marasztaló lehetett. Nagytata megsajnált, biciklire ültetett, és nem volt rest vagy négy kilométert karikázni, csak nehogy könnyek közt aludjak el.
Amikor nagyobbacska lettem, alig vártam az iskolai szüneteket, a könnyek helyét átvette a gondtalan vakáció öröme. Ha a téli napokon vendégeskedtem a tanyán, a tél volt a legszebb évszakom, ha a nyarat töltöttem ott, akkor a forró nyár.
Téli reggeleken Berta mama eligazgatta a libatollal teli dunnát felettem, épp hogy csak levegőt kapjak, és egy kissámlival kitámasztotta az ajtót, hogy az ózondús friss levegő életet leheljen belém. Amíg szellőzött a szoba, ő feltette a krumplit főni, az asztalra készítette az aludttejet, a szalonnát, a kacsazsírt, a savanyú káposztát, az áldott keze által dagasztott pirosra sült kenyeret, és mire tata a jószágokat megetette, már a krumpli is az asztalon gőzölgött. Jó volt kibújni a dunna alól, a kemence melege elárasztotta a szobát, és tudtam, hogy a kiadós reggeli után a padkán mama kártyázni fog velem. Később, amíg az ebéd előkészítésével foglalatoskodott és zsörtölődött a tatával, engem átengedtek a szomszédba. Szekereséknél tele volt a ház gyerekkel, ott aztán lehetett játszani. Margit már nagylányka volt, őt követte Vera, aztán Marika, Icu és egy szem fiú, a Ferkó. Szegény már ő sem él.
Maris ángyi, hogy egy kicsit csillapítsa hatalmas játékkedvünket, tejberizst tett az asztalra.
Én azóta sem ettem annál finomabbat, pedig manapság csokiporral, mazsolával is divat ízesíteni.
Amikor magamra maradtam, akkor se unatkoztam. A szoba ablakából kitekintve a hó borította táj meglódította gyermeki fantáziámat. A nap sugarai beragyogták a kékes havat, és az ezer kicsi csillogásával csalogatott a télbe. Élveztem, hogy apró, könnyű lépteimet megtartotta a fagyos hótakaró, orcámat pirosra festette a hideg levegő, ujjacskáimat elgémberítették az ereszről lelógó jégcsapok. Egy-egy lepattintott rudacska szopogatása nagyobb élményt nyújtott, mint a nyári fagyizás. Mikorra a hóember fejére felkerült a léckerítésről leakasztott fazék, elgémberedett végtagjaimnak jólesett a kuckó melege. Az estéknek külön hangulatuk volt. Nagytata az összegyűjtött szárízékkel ismét befűtött a kemencébe, nagymama vizet melegített az esti tisztálkodáshoz, és villany helyett előkészítette a lámpát. Ellenőrizte, hogy van-e benne elég petróleum, jól áll-e a lámpabél, majd ezt követte a cilinder tisztítása. A leheletvékony üveget kezébe vette, egy puha rongyot finoman a belsejébe tessékelt, néhány körkörös mozdulattal áttörölte, párszor rálehelt, majd szárazra törölte, meggyújtotta a lámpabelet, az állványra helyezte a cilindert, és a petróleumlámpa lángjának sárga fénye bevilágította a szobát. Tata egy különleges zöld rádión hallgatta a világ híreit, mi halkabbra vettük a szót, és malmoztunk. Lefekvés előtt imádkoztunk, majd mamához bújva kipihentem a nap fáradalmait.
A nyarak emlékét nem feledem, míg csak élek. Anyuék kilencen voltak testvérek, unokatestvérek is vagyunk tizenegyen. Mindig akadt gyermek a tanya körül. Gyöngyike szabadkai kislány létére nem félt se a gúnártól, se a kutyától. Jenci pedig hiába nevelkedett falun, bizony el-elbújt a mama szoknyája mögé. Gyöngyi felháborodva panaszkodott tatának: ,,Én már nem tudom, hogy mit csináljak ezzel a gyerekkel! Becsuktam már a libákat is meg a kutyát is, de ő még mindig fél.'
Amikor anyu kimondta a varázsszót, hogy mehetek, fülig érő szájjal pattantam a biciklire.
A poros úton vigyázni kellett, nehogy a kerék kifaroljon alólam, de amikor az udvarban a fészer alá toltam a járgányt, már minden félelmem elszállt. Az eperfa árnyékában kipihentem magam, aztán enyém volt a libalegeltetés és az egész világ. Tata hintát kötött az eperfa ágára, kirakta a dézsát a napra, én meg a gémeskút hűs vizével telihordtam. Egy egész nap kellett, míg átlangyosodott. Igaz, úszni nem tanultam meg benne, de micsoda fürdőzések színhelye volt az udvar! Kacagásunktól a Bobi egyfolytában csaholt, a gyöngyösök meg az akácfák legmagasabb ágaira menekültek. Este mama begyújtott a katlanba, és mindenkinek jutott az üstből meleg víz a tisztálkodáshoz. Nagymosáskor megint csak az üst biztosította a meleg vizet. A két szeretett nagynéném, Erzsi és Magdi egy állványra helyezte a fateknőt, peremére a háziszappant, és egy egész délelőttbe került, amíg a ruhák a szárítókötélre kerültek. Vasaláskor, hacsak tehettem, vagy a padlásra vonultam régi kacatok közt turkálni, vagy a mezőre vadvirágot szedni. Az a tüzes vasaló mindig félelmet keltett bennem. Ahogyan a nagynéném hintáztatta, folyton arra gondoltam, hogy kinyílik, és rám esik a csutka parazsa.
A Péter-Páli névnapi ünnepek voltak a legmeghittebbek. Kilenc testvér a családjával benépesítette a kis házat, sőt az udvart is. Az eperfa alatt a fehér abrosszal terített asztal mellett élveztük az ünnepi ebédek feledhetetlen ízét. Az az aranysárga gyöngyöző tyúkhúsleves! Hű, még most is összeszaladt a nyál a számban. Mi gyermekek türelmetlenül vártuk a süteményt, de még le se nyeltük, máris futkostunk pipacsbimbókat keresni.
,,Sör-e, bor-e, pálinka?' - kérdeztük egymástól, s aki kitalálta, hogy a zöld burok milyen színt takar, az megehette a virágbimbót. Tavasszal pedig az akácfa virágát majszoltuk. ,,Vigyázzatok, nehogy pókot nyeljetek!' - szólt ránk nagymama. A fiúk pedig folyton póklyukakat kerestek, hogy szurkos madzaggal kivadásszák őket, meg klikkereztek. Mi kislányok nem mindig tartottunk velük, főleg amikor a bodzapuskájuk is előkerült.
Én még Örzse dédmamát is ismertem. Fürge kis öregasszony volt. Feketében járt, és mindig nevetett. Gyermeki kis eszünkkel elképzelni se tudtuk, hány éves lehet, mert nekünk már a mama is igen öregnek számított. Emlékszem, egyszer a dédmama azt mondta a nagymamának, hogy kislányom. Gurultunk a nevetéstől.
Ez a végtelen szeretet, béke és nyugalom maradt meg emlékeimben. Egyszer meg nem szidtak, nem kiabáltak rám soha. Tata egy káromkodást ki nem ejtett a száján, minden vasárnap biciklivel ment Csantavérre a misére, úgy élt, ahogyan a hite megparancsolta.
Halálos ágyánál, amikor elbúcsúztam tőle, csak ennyit mondott: ,,Jó legyél.'
Régen jártam ott kinn a határban. Minek is mennék? A tanyát már régen lebontották, csak a nagy semmi üldözne tovább. Néha a temető csendjében tata hangját hallom: ,,Jó legyél.'
Tatácska! Ebben a romlott világban ezt olyan nehéz betartani - de azért igyekszem.
2008. február