Dr. Szöllősi Gyula: ,,Minden emlékünk itt maradt...'

,,A természet úgy rendezte, hogy ha az ember megöregszik, akkor messze látó lesz. Ami messze van, azt látja jól. Ez a múlt.' (Szüllő Géza)
Egyik kedvenc tanárom volt a szabadkai gimnáziumban, s ezzel az osztályban nem voltam egyedül. Bogaramnak szólított bennünket, s a háta mögött, egymás között mi is így neveztük. Biológia mellett emberséget is tanultunk tőle, s van-e ennél fontosabb egy alakulóban levő fiatal ember életében?
Később gyakran találkozhattunk a nevével az újságokban: a hetvenes évek elején egyike volt azoknak, akik minden tőlük telhetőt megtettek pusztulásnak indult egykori tündértavunk, a Palics megmentése érdekében. Fontos könyveket is írt a Palicsi- meg a Ludasi-tóról, számtalan szak- és tudományos cikket jelentetett meg lapjainkban és folyóiratainkban. Aztán jött a miloševići őrület, jött a háború, s az 1926-ban Bajmokon született, Szabadkán és Palicson otthonra lelő tudós tanár már őszülő fejjel vándorbotot vett a kezébe, s családjával együtt előbb Egerbe, aztán Szegedre költözött.
Hosszú évekig semmi hírt nem hallottam felőle, mígnem a közelmúltban felkeresett a szerkesztőségben, s két vaskos kéziratköteget tett le az asztalomra. Ha lesz időm, olvassak beléjük, kíváncsi a véleményemre. Emlékeim nyomában... címmel az életét írta meg bennük, nem akármilyen tanári, tudósi, emberi pályája történetét.
S aztán nemcsak beleolvastam, hanem az elsőtől az utolsó soráig elolvastam Szöllősi tanár úr önéletírását. Amely nemcsak a saját színes és mozgalmas életéről szól, hanem hiteles képet fest és számtalan fontos tanulsággal szolgál arról a világról, amelyben az elmúlt több mint háromnegyed évszázada él a délvidéki magyarság.
S noha a tanár úr önéletírása utószavában nyomatékosan felhívja rá a figyelmet, hogy kéziratköteteit nem kiadásra szánta, csupán utódai okulására, én biztos vagyok benne, hogy ennek az önéletírásnak minél előbb meg kell jelennie, mégpedig egész közösségünk okulására, a jó könyvet szeretőknek pedig lebilincselő olvasmányul.
Erről és sok minden másról beszélgettünk a szabadkai Népkörben, a 86 esztendős Szöllősi tanár úr ifjúkorának egyik legszebb színhelyén, ahol május utolsó szombatján - így megy ez hosszú évtizedek óta - találkozik majd egykori gimnáziumi társaival, akik közül már csak nagyon kevesen élnek. Dr. Szöllősi Gyula mellett még olyan jeles férfiak, nagy embereink kerültek ki ebből az 1946-ban indult magyar tannyelvű gimnáziumból, mint Sáfrány Imre, Vinkler Imre, Szilágyi Gábor festőművész, Pap József költő, Kopeczky László, Dévavári Zoltán író, Vukovics Géza újságíró...
- Tanár úr, kezdjük a beszélgetést az Emlékeim nyomában című visszatekintéssel. Hogyan került rá sor, s mi lehet az önéletírás értelme, haszna?
- Szilárd nevű unokámnak gyakran meséltem az életemről. Milyen volt a gyermekkorom, mi minden esett meg velem az iskolás években, aztán a háború alatt, amikor az oroszok kis híján kivégeztek. Ahogy a gyerek ezt hallotta - ma már harmincéves elektromérnök -, egyszer megkérdezte: te, Gyuszi, miért nem írod le mindezt? Én szeretném ezt olvasni, s biztos vagyok benne, hogy a gyerekeim is szeretnék majd. Nekifogtam és megírtam. Nyolcvan év távolából közel jött, és oly széppé vált a ludasi gyermekkor...
,,Nagy, havas és csikorgó zord telekre emlékszem azokban az években, amikor kint laktunk Ludason. Csilingelő szánkók közlekedtek a havas utakon, subába bújt fekete sipkás emberek biztatták a lovakat futásra... A nádaratók tüzet raktak a jégen, hogy időnként kicsit fölmelegedjenek...'
Megelevenedett bennem a Kosztolányi Árpád doktor úr alakja, aki 13 évet töltött Ludason, s aki nemcsak testi bajokban segítette a helybelieket, hanem ahogyan ő írta önéletírásában: ,,iparkodtam lelket önteni az elesett magyarokba'. Leírtam még sok mindent, s eljutottam egészen 2008-ig. Végezetül pedig utódaim okulására odakanyarítottam az én életfilozófiámat, jó és rossz döntéseimet és azok következményeit.
- Egyik legjobb döntésének tartja a párválasztást, erről a Rám szakadt a szerelem című szép fejezetben ír...
- 1945-ben leszereltek bennünket, hazajöttünk Ausztriából, s katonaviselt emberként, bajuszosan visszacsöppentem a gimnáziumba. Egy leányosztályba. Tanulás helyett inkább táncolni jártunk: ide a Népkörbe meg az Iparkamarába. Húszévesek voltunk. Egyik alkalommal Tóth Etelka-Meta osztálytársnőm táncrendjén az utolsó tánc engem illetett meg. Ez ,,végzetes' volt, egész életre szóló. Hazakísértem, aztán együtt mentünk el a Tanárképző Főiskolára Újvidékre, s attól kezdve együtt vagyunk. Ennek 65 éve.
- Életének fontos szakaszát képezik a gimnáziumi tanárként eltöltött évek. Az önéletírásból az is kiderül, hogy ezek bizony korántsem voltak felhőtlenek.
- A legkínosabbak azok az osztályfőnöki órák voltak, amikor az igazgató vagy a tanfelügyelő jelenlétében az élet fontos dolgai helyett Tito útjairól meg a szocialista önigazgatás egyedüli boldogító voltáról kellett beszélnem. Csetnik is, nagyszerb soviniszta is, besúgó is volt a tanári karban. Az egyik érettségi tabló kis híján az állásomba került, mert a képek hátterén valaki a magyar trikolór színeit vélte felfedezni, és nyomban feljelentett. Sok minden megesett abban az időben (is). Persze, azért többségben voltak a szép pillanatok.
- Aztán következett egy meglehetősen váratlan pályamódosítás, amely merőben megváltoztatta a tanár úr életét.
- Palicson már 1952-ben és 53-ban volt egy nagy halpusztulás, engem már akkor bekapcsoltak a munkába, a tó megmentése körüli próbálkozásokba. Újvidéken a tanárom is ebbe az irányba terelt: elkezdtem behatóbban foglalkozni Paliccsal. A tanári pályát felváltottam a Szabadkai Vízművekkel, öt éven keresztül ott dolgoztam. Onnan pedig az Építőipari Kutatóintézetbe mentem át, és a hidrobiológiai osztály vezetője lettem. Később a szabadkai Építőmérnöki Kar egyetemi tanáraként vonultam nyugállományba.
Az 1952-es és 53-as halpusztulást 1971-ben egy újabb követte. Az ilyen sekély tavakban sok az alga, előbb-utóbb eliszaposodnak. Mi 2 millió 200 ezer köbméter iszapot távolítottunk el akkor a Palicsból, s lám, negyven év múlva ismét iszapprobléma van. Annak idején beírtuk a tervbe, hogy a tisztított szennyvizet foszfortalanítani kell, máskülönben nem sok értelme van az egésznek, de erre már sem pénz, sem akarat nem volt.
- Gyógyítgatják most is a Palicsot. A mostaniak tudnak-e még tanár úrról, kérték-e a tanácsát, a segítségét?
- Tudni tudnak rólam, hisz járok haza különféle konferenciákra a Ludasi- meg a Palicsi-tóval kapcsolatban, de a véleményemre nem kíváncsiak. Ha kikérnék, elmondanám nekik, hogy ezeket a sekély vizű tavakat folyamatosan művelni kell. Törődni kell velük. Nem volna szabad beléjük engedni a szennyvizet, ügyelni kellene arra, hogy ne folyjon bele a trágyalé, hogy a szél ne vigye bele a vegyszereket. Tavasszal frissítésként vizet kellene a Palicsba engedni a Tiszából. Tudni kell azonban, hogy ezeknek a sekély vizű tavaknak van egy életük. Kialakulnak, élnek, eliszaposodnak, elöregszenek, nádas lesz belőlük és végül eltűnnek. Ez a sorsa a Palicsnak is. Hogy ez mikor következik be, azt nem lehet megjósolni.
- Önéletírásában van egy fájdalmas fejezet, Elhagyjuk a szülőföldet címet viseli. Tanár úr, milyen érzés volt felszaggatni a gyökereket és átköltözni?
- Huba fiunk sorsa késztetett bennünket erre a fájdalmas elhatározásra. Huba a szabadkai postán dolgozott, s a nagy miloševići egységesítési hercehurcában az a veszély fenyegette, hogy bármikor átvezényelhetik például Vukovárra. Apa, mondta, én nem akarok a baranyai magyar gyerekekkel a puskacsövön át farkasszemet nézni. Elment, s mi mentünk a fiunk után Egerbe, aztán jöttünk vele Szegedre. Azóta ez a város az otthonunk. Felszámoltuk az itteni életünket: eladtuk a szabadkai házat, a palicsi villát, most csak az ismerősökhöz járhatunk haza. Hatvanöt évesen, nyugdíjasfejjel mentünk el. Minden emlékünk itt maradt. A teniszmeccsek meg a teniszpartnerek a Kiserdőben és Palicson, a szabadkai, a palicsi barátok. Akkor még mindannyian éltek, azóta sorra mind elhaltak...
,,Számomra ez a szó, hogy ember, nem más, mint a jelenségek egymás után, sorban jelentkező 'csodák' összessége... Visszatérek annak az egy kis életnek a sorsára, ami létrejött két sejt egyesüléséből. Hihetetlen gyorsasággal kezd fejlődni: először egy sajtból kettő lesz, kettőből négy, négyből nyolc és így tovább. Végül 9 hónap múlva a sejtek milliárdjaiból egy kis emberke lesz. Hát nem ez a világ legnagyobb csodája? De bizony ez! Ez az emberke mozog, sír, eszik, jelzi a körülményeit, növekszik, majd talpra áll, szalad, beszélni kezd, aztán felnő és folytatja saját önálló életét, biztosítja az emberi nem folytonosságát és végül elpusztul.'
- És most hogy élnek Szegeden, Tanár úr?
- Nincs okom panaszkodni: van egy szép lakásunk a második emeleten, húsz lépésre a fiunktól. Huba mindennap jön hozzánk reggelizni: ennyi viszontagság után együtt reggelizhetünk a fiunkkal. A szomszédok, noha kezdetben tartottak tőlünk, az ,,idegenektől', a ,,jugóktól', mostanra teljesen befogadtak bennünket. Nemcsak befogadtak, szeretnek is. Ha nyaralni mennek, ideadják a lakásuk kulcsát, mi locsoljuk a virágaikat.
Az idősebb unokánk, Szilárd villamosmérnök Pesten, megnősült, egri kislányt vett feleségül, kéthetente járnak haza. A kisebbik unokánk, Levente a Kanadában él, már ő is huszonöt éves. Legutóbb három éve volt itthon. Nem tanult meg magyarul írni-olvasni, kicsit törve beszéli az anyanyelvét. A feleségem megfogadta: ha legközelebb hazajön, minderre megtanítja.
A könyveim egy részét átvittem Szegedre, másik részét a szabadkai Városi Könyvtárnak ajándékoztam, a harmadikat Ludasnak. Maradjon itthon is belőlem valami.
Éljük az idősek, vagyis a 80 éven felüliek csendes életét. Feleségem jobb egészségi állapotban tölti napjait, én fájdalmas térdízületeimmel vergődök, és nem szeretem a lépcsőket se lefelé, se fölfelé. Hogy a biológiaóránk mikor jár le, nem tudhatjuk, de hogy őszinte legyek, nem is foglalkozunk vele túl sokat. Mindig találunk valamilyen munkát magunknak, ami lefoglal bennünket, és ez a jó. Mindig kitűzünk magunk elé valamilyen célt, amiért küzdünk, dolgozunk.