— Biztosan nem változik meg sem az én, sem a hozzám hasonló sorsú asszonyok élete — mondja színtelen hangon —, de szerettem volna beszélni a nyilvánosság előtt. Azt hiszem, valahol, a lelkem mélyén annak a reménye ösztönzött, hogy az általam elmondottak hatására talán a környezet másként viszonyul majd azokhoz a családokhoz, amelyek életébe — noha dúl az erőszak — senki sem akar beleavatkozni. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, tudom, hogy nemcsak a férfiak alkalmaznak erőszakot, de többnyire a nők, a gyermekek az áldozatok, akik külső beavatkozás nélkül nem tudják megvédeni magukat.

Gyermekként sosem gondoltam, hogy egyszer szükségem lesz rá, hogy megvédjenek a családomban uralkodó helyzettől. Városi munkáscsalád egyetlen lánya vagyok, elég sokat vártak rám a szüleim — anyukám negyvenéves volt, amikor világra jöttem. Apa és anya még a széltől is óvott, és egyébként is nagyon rendes, csöndes, békeszerető emberek, akik úgy neveltek, hogy szép szóval, türelemmel az ördögöt is le lehet győzni. Harmadikos gimnazista voltam, amikor udvarolni kezdett nekem egy osztálytársam. Ő is egy jóravaló, szerény családból származó fiú volt, aki sosem akart többnek látszani, mint amennyi lehetett, pl. kerékpárral járt iskolába tavasztól a tél kezdetéig, hogy megspórolja az autóbuszjegy árát. A barátnőim közül többen mulyának tartották, de valójában szorgalmas, értelmes, jól nevelt fiú volt, aki azt hitte, hogy ezzel is magához tud kötni egy tizenéves lányt. Nem is volt köztünk semmi gond mindaddig, amíg fel nem figyelt rám egy végzős fiú a műszaki középiskolából. Ismert, újgazdag szülők gyereke volt, aki nagyon is élt a családja nyújtotta lehetőségekkel. Drága kerékpárjával vagy éppen a motorját túráztatva várt rám mindennap a gimi előtt. Eleinte zavart a közeledése, de idővel imponálni kezdett mindaz, amivel elhalmozott: egy szál rózsa, időnként egy csokor virág, hatalmas tábla csokoládé, számtalanszor a négy barátnőmet is meghívta fagylaltozni.

Azt hiszem, csak apám látta világosan a helyzetet. Neki egy cseppet sem tetszett a fiatalember, de anyám segítségével meggyőztük, hogy köztünk óriási szerelem dúl — olyannyira nagy, hogy még az egyetemi tanulmányaimról is lemondtam. A gimnáziumi érettségi után két hónappal összeházasodtunk: lakodalom, rongyrázás, drága nászajándékok az ő vendégei részéről stb. A szüleitől egy bebútorozott lakást kaptunk, az előttünk álló életünk egy álomnak ígérkezett. De sajnos rémálom lett belőle. Alig múltam húszéves, amikor megszültem a lányomat. A gondok azonban már a terhességem idején megkezdődtek, igaz, én azt hittem, minden csak azért történik, mert a páromnak tartózkodnia kellett a nemi élettől. Egyre gyakrabban maradozott el, ha pedig ezt szóvá tettem, dührohamot kapott, és féltékeny libának nevezett, majd elcsattant az első pofon is. Sosem ivott túl sokat, úgyhogy minden tettének tudatában volt. A kislány megszületése után egy-két hónapig — amíg a babalátogatások tartottak — türtőztette magát, de utána elszabadult a pokol. Olyan agresszívvá vált, hogy szinte állandóan kék–zöld volt az arcom, eltört az orrcsontom, a vállam. Már az is idegesítette, ha a kislány sírni kezdett. Annyira féltem tőle, hogy a szülei segítségét kértem. Anyósom azt mondta, a jólétért bizony tűrni is kell. Egy éjszaka, amikor odaláncolt az ágyhoz, valahogy kiszabadultam, és a kislánnyal hazamenekültem. Másnap utánunk jött, volt sírás, bocsánatkérés — és én visszamentem hozzá.

Még két évig szenvedtem, amikor is azt mondtam: én a gyerekkel elhurcolkodom, ha akar, velünk jöhet, de meg kell változnia. Ezt meg is ígérte, úgyhogy otthagytuk a kapott lakást, de megnyugvást az albérlet sem hozott. És az volt a borzasztó, hogy a kislány is tudta, mi folyik, és egyre jobban félt. Talán el sem hiszi, de napi rendszerességgel ért bántalmazás. És senkire sem számíthattam. Az eseteket jelentettem a rendőrségen, a szociális központban, de mindenhonnan csak ígéretet kaptam. Ha sikerült a férjem keze közül kiszabadulnom, és kirohantam az utcára, még a szomszédok is gyorsan becsukták a kapujukat, csakhogy ne kelljen tanúskodniuk. Emberség, segítőkészség, együttérzés — hová tűntek el ezek a tulajdonságok?! Zárt ajtók mögött mindenki a maga csatáját vívja, nemcsak egymástól elidegenedve, hanem az emberhez méltó élettől is eltávolodva. Két éve sikerült a kislánnyal elszöknöm a férjemtől. A válópert azonban még nem indítottam el, mert félek, ha ezt a lépést megteszem, megtalál bennünket. Anyámnak csak annyit mondtam, hogy ha velem történne valami, a kislányt oda ne adják az apjának. Ha engem megöl, talán a hatóság is felismeri, hogy apaként, emberként egyaránt veszélyes.