— Iparoscsaládba születtem, az apám szakmai oklevelén foglalkozásként úri szabó szerepel — mondja mosolyogva az idős asszony, és hozzáteszi —, nem tudom még ma sem, hogy ez pontosan mit jelent, annyi biztos, hogy az apám férfiszabó volt, és egy textilgyárban munkavezetőként dolgozott. De azt hiszem, a család tetemes költségvetésének nagyobb részét abban a kis, udvari műhelyben kereste meg, amelyben a környék minden valamirevaló férfiemberének öltönyt varrt. Az anyám csípőficammal született, de ő is varrónő volt. A hét majdnem minden délutánján csattogott a varrógép a műhelyben, és a kuncsaftok gyakran nyitották az utcai kaput. Négyéves voltam, amikor megszületett a húgom, akinek nagyon örültem, mert azt hittem, mihelyt világra jön, azonnal lehet vele játszani. A szüleim mintha megosztozkodtak volna a lányaikon: én voltam anya lánya, a húgom apáé. Nem tettek sosem jelentős különbséget köztünk, de tudtuk, ki kihez tartozik, ha valami gondja volt.

Ma sem tudom, miért, de a szüleim azt akarták, hogy a húgommal egyetemet fejezzünk be, mintha az egyetemi oklevéllel jobbak, okosabbak lettünk volna. Egyébként anyának volt egy nővére, csak egy kerítés választotta el a két házat. A nagynéninek három gyereke volt, két fiú és egy lány. A fiúkkal nem nagyon társalogtunk, de a lánnyal, aki két évvel volt idősebb nálam, szinte egy szobában nőttünk fel. Ő okosabb volt, mint mi — azt hiszem, a manipulálást azért tanulta meg, hogy időnként ő legyen a jelentősebb a testvéreinél. A nagyzási mánia a nena családjára is jellemző volt, ott is egyetemi oklevéllel kezdődött az ismeretség. Mindannyian gimnáziumot fejeztünk be. Utána — szülői kívánságra — az unokatestvérünk közgazdasági, én jogi, a húgom pedig az abban az időben nagyon népszerű nemzetvédelmi egyetemre ment, és ott szereztünk oklevelet. Az unokatestvérem mindenáron gyereket akart, férjet azonban nem. Ezt a nagynéniék nem engedték, hát férjhez ment, de amikor teherbe esett, beadta a válókeresetet. Egyedül nevelte fel a lányát, azzal, hogy a volt férje nagyon sokat segítette anyagilag, és ma is ápolják a baráti kapcsolatot. Én férjhez mentem ahhoz, akibe szerelmes voltam, és akinek — urambocsá! — nem volt egyetemi végzettsége. Ezért egy kicsit veszítettem otthon a presztízsemből, de nem sajnálom, mert a házasságom már mintegy negyven éve hibátlanul működik. A húgom nem ment férjhez, azt mondta, valakinek ott kell maradni az idősödő szülőkkel. Én két gyereket szültem, egy fiút és egy lányt. A fiam a húgom mellett nőtt fel, kölcsönösen imádták egymást. Az unokatestvérünk az egyetem befejezése után Belgrádban maradt, lakást vett, és ma is ott él. Még fiatal közgazdász volt, amikor kapott egy fontos feladatot: egy afrikai országban épített a vállalata víztárolót, és őt nevezték ki igazgatónak. A kislánya akkor négyéves volt, így megegyezett a szüleimmel, hogy a húgomat kiviszi a kislány mellé. Öt évig voltak ott. És amikor visszajöttek, egy másik húgot kaptam Afrikából. Egyedül a fiammal volt a régi, de engem egyszerűen kitörölt a fontos személyek listájáról.

Egyetlen okot nem tudok, mely miatt megsértődhetett. Nekem az öt év alatt nagyon hiányzott, alig vártam, hogy hazaérjen, de nem volt kinek örülnöm. Ennek már tizenöt éve, és a viszony semmit sem változott. Még kávéra is ritkán jön át, pedig alig ötpercnyire lakunk egymástól. Az unokatestvérünkkel jár nyaralni, még mindketten dolgoznak, de az évi szabadságukat együtt töltik. Nem vagyok féltékeny, de amikor az anyánk, majd egy év múlva az apánk is meghalt, a húgom az unokatestvérünkkel beszélte meg a temetést, engem csak értesítettek. Néhányszor már megkíséreltem, hogy beszélgessünk, de valamilyen furcsa arckifejezéssel állandóan leint, mondván: ugyan mi a fenéről beszélnénk? A fiam segítsége kellene, aki rendkívül jó viszonyban van a húgommal. De a fiam már negyedik éve Kínában dolgozik labdarúgóedzőként, már két éve nem volt itthon. Nekem nem marad más, mint belenyugodni, hogy a beszélgetés elején említett kifejezés a mi esetünkben nem érvényes. Elszerették tőlem a testvérem.