Bizonyára mindegyikünk őriz róla egy emlékvillanást, legalább egy találkozás, egy kézfogás emlékképét. Én, aki annyiszor meglátogattam kicsiny, de hangulatos műhelyében, s ott mindig azonnal elhalmozott új munkái megmutatásával meg az érkező levelekkel, kiadványokkal, nos, egy másik képet őrzök róla: Karcsi bátyánk micisapkában tolja a biciklijét a piac irányába, közben leáll beszélgetni az emberekkel. Korábba természetesen kerekezett ő is, de utóbb, amikor érezte, hogy számára ez már nem egészen biztonságos, akkor amolyan mankóként használta a kerékpárt, amely peresze tartotta a bevásárlószatyrot is. Így járta ő legvégül szeretett városa utcáit.
Erről a városról mindent tudott, s - nyugodtan állíthatjuk - mi is mindent tudtunk és tudunk róla. Újságcikkek, elemzések, kiadványok tömkelege vall erről a hatalmas munkásságról.
De mit tanulhatunk tőle? - kérdezhetnénk immár. Úgy gondolom, két dolgot mindenképpen. Az egyik az elkötelezettsége a művészetek iránt. Felismerve saját tehetségét szívósan, fegyelmezetten végigjárta azt az utat, amely révén maradéktalanul eleget tett vállalt küldetésének. A másik: e város, e tájék s e nép tisztelete és szeretete. Ragaszkodása nem példátlan ugyan, talán inkább intenzitásában magasodik mások fölé, de letisztult vonalaival olyan tükörképet állít elénk, olyan értékrendet képvisel, amely irányadó lehet a most feljövő nemzedékek számára is.
S itt, ezen a helyen kell elmondani, hogy Zentának ő volt az igazi nagykövete. Róla tudtak minden világrészben, az ő művei ott találhatóak a világ minden szegletében, neve minden lexikonban, bármely nyelvű szaklapban és kiadványban, és - ne feledjük - mindenhová a mi hírünket vitte. Aki ismerte, tudja, milyen szédületes tempójú levelezést folytatott, s milyen halomnyi posta érkezett hozzá naponta. Amolyan egyszemélyes intézmény volt ő hosszú időn át.
De mi volt a titka? - faggathatnánk önmagunkat is már, miért hogy metszetei, festményei utat találtak mindenütt a széles közönséghez, s miért hogy éppen az ő képei díszítik innen Ausztráliába, Németországba vagy éppen Kanadába elvándorolt honfitársaink lakásait? Nos, úgy gondolom, a sokat emlegetett lírai realizmusán túl van még nála egyfajta többlet. Idejövet előzőleg ma is elnézegettem egyik képét: a népkerti feljárótól a Városháza felé vezető részről készült, nyárdélután, de már ott egy finoman rávetülő árnyék, mely bizonyára soha úgy nem volt, ám mi csukott szemmel éppen úgy képzeljük el. Miként, csukott szemmel, minden egy kissé átnemesül, az emlékezet meg a remény korrekciójaként. Andruskó műveiben így én, a már említett lírai realizmuson túlmenően, ott látom felfedezni ennek a kollektív emlékezetnek, kollektív álmodásnak is a művészi titok-többletét.
Mondjuk el végül, hogy művészként teljes életet élt. Szorgalma, állhatatossága, mesterségbeli tudása (mely a nyomdászatban eltöltött évtizedekre alapozódott) csak a feltételeket biztosította, a többit ő teremtette, hozta fel önmagából, önmagát adva - megajándékozva mindenkit, aki a közelében volt. Mint ahogyan ő és munkássága ajándék volt és marad a számunkra is.
Nagykövetünknek pedig, ha már így neveztem őt, megbízólevelét nem kell visszaadnia - azt örökre ráruházzuk, amiként ő is örökül adta a múlandóságon átcsillanó, átívelő életművét.
Sinkovits Péter
*Elhangzott a zentai Városházán, az Andurskó Károly festőművész emlékére tartott gyászülésen.