A topolyai származású Kalmár (lánykori nevén Üveges) Lenke élete és pályafutása semmi különöset nem rejt magában - ezt a kívülálló első benyomása. Kedves, mosolygós, idős néni, aki korát meghazudtoló frissessége folytán bátran letagadhatna húsz évet a 76-ból. Mintha nem is itt, a vad és viharvert Balkánon, mintha nem is velünk, ágrólszakadt délvidékiekkel töltötte volna el a hét évtizedet, hanem valahol külföldön jólétben és biztonságban. Elégedettség és harmónia sugárzik belőle. Az önmagával és a világgal megbékélt ember csendje, lelki nyugalma. Pedig hat évvel ezelőtt veszítette el férjét, és maradt teljesen egyedül...
De haladjunk szép sorjában a történésekkel.
- Az általános iskolát és az algimnáziumot szülőhelyemen, Topolyán végeztem el, majd beiratkoztam a szabadkai tanítóképzőbe. Ez korántsem volt könnyű döntés a szüleim részéről, akik földművelésből éltek (s rajtam kívül ott volt még az öcsém is), de rendkívül talpraesett anyám valahogy mégiscsak rábírta apámat - aki varrónői pályát szánt nekem -, hogy engedjen tovább tanulni, noha akkor még én sem tudtam, ,,miből lesz a cserebogár''. Az algimnáziumban Ács József festőművész volt az igazgatóm és a történelemtanárom, akinek remek előadásai olyannyira magukkal ragadtak, hogy szárnyakat adtak a vágyaimnak: én is pedagógus leszek!
Csendes zene szól, s egy kicsit elringatózunk a múlt hullámain. A falon többek között Nagyapáti Kukac Péter festményeit ismerem fel, azok is szinte a szóban forgó időről regélnek. Akárcsak a szoba minden kis zuga, minden bútordarabja...
- 1952-ben leérettségiztem, s azon nyomban egy szlavóniai kis faluba, Marincibe küldtek osztálytanítónak. Ez a település Vukovár és Vinkovci között fekszik. Ezt azért említem, mert közvetlenül a háború után ide csak fapados vonattal lehetett utazni, s vagy itt vagy ott leszállni, aztán gyalog kutyagolni a végcél felé. No engem az első nap fiákerrel szállítottak a helyszínre, talán ezért is szólítottak a felnőttek később kisasszonynak.
Nevet. Ki tudja, lehet, hogy ugyanaz a tizenkilenc éves hajadon kacag most fel, aki annak idején nagy lelkesedéssel látott munkához a hatszáz lelket számláló faluban, ahol a két bolton kívül csak egy kocsma számított középületnek, s ahol 1929-ben megszűnt a magyar tanítás, akkor - vele - kellett újraindítani.
- Délelőtt az elsősöket és a harmadikosokat, délután a másodikosokat és a negyedikeseket oktattam. Esténként színjátszó és irodalmi csoportot vezettem, néptáncot tanítottam (Eszéken egy népművelői továbbképzésen sajátítottam el az alapokat), vasárnaponként a könyvtárban szorgoskodtam, vagy kirándulásra vezettem a gyerekeket. De szinte egyetlen hétvége sem múlt el lakodalom, disznótor, keresztelő vagy születésnap nélkül, s ezeken mind illett ott lennie a tanító néninek. Három év múlva aztán hazajöttem - az iskolaigazgató ugyanis azt hitte, én foglalkozom a betlehemező csoportokkal is, s ezt nem nézte jó szemmel. Pedig ez, sajnos, nem az én munkámat dicsérte, akkoriban ezek a népi szokások még éltek ezen a vidéken. Hazaérkezve Topolyára megjelentem Dévics Imre járási tanfelügyelő előtt új állás után kutatva. Gunarasra akartak kiküldeni, de ekkor édesanyám első unokatestvére, Fehér Ferenc, a költő azt tanácsolta, ne temessem el magam abba a sártengerbe, inkább tanuljak tovább. Mivel sikerült neki ösztöndíjat is kijárnia - apám csak így adta be a derekát, különben napokig szóba sem állt velem -, beiratkoztam hát az újvidéki főiskolára. A magyar nyelvtant és az irodalmat igazából itt szerettem meg. B. Szabó György verselemzése például Arany János Szondi két apródja című balladájáról még ma is itt cseng a fülemben...
A mese - a mesélés varázsa most is megérint bennünket. Felidézzük ,,közös'' (főiskolai, azaz később egyetemi) tanáraink alakját, akik méltó példaképként élnek emlékeinkben. Kint a templom toronyórája épp a delet üti.
- A kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános Iskolában folytattam a pályámat, hét évig dolgoztam ott. Mivel akkoriban még minősítést kaptak minden tanév végén a tanítók, nagyon büszke voltam arra, hogy az én munkámat rendre kiválónak értékelték. Természetesen ezért meg is kellett dolgozni, de mivel nyughatatlan, izgága természetű voltam, nem esett nehezemre semmi. Könyvtárat, szakcsoportot vezettem, felnőtteket oktattam, a Jó Pajtás nyelvművelő vetélkedőire készültünk, szavalóversenyekre jártunk. Aztán áthelyeztek Topolyára a Július 7-e Általános Iskolába, ahol mindössze egy magyar osztályt kaptam, a többi munkaórán pedig szerbet tanítottam a magyar diákoknak. Égzengés, földindulás! Mit mondjak? Lehet, hogy többet tanultam, mint tanítottam, hiszen a szerbbel igencsak hadilábon álltam. Aztán jött az iskolareform, és én átkerültem az Április 20-a iskolába, ahol némiképp helyrebillent a lelki egyensúlyom, noha itt meg az anyanyelvi órákon kívül a magyart környezetnyelvként is tanítanom kellett. Időközben a szegedi József Attila Tudományegyetem levelezői tagozatán diplomát szereztem, meg 68-ban férjhez mentem.
Akár be is csukhatnánk a láthatatlan életrajzi naplót. Kikerekedett, beteljesült egy élet, igaz, némi szomorúsággal - nem született gyermeke -, de ezt a sebet is igyekezett begyógyítani a Teremtő egy sikeres, eredményes pályafutással, a sok-sok tanítványtól kapott hálával, szeretettel.
- 1991-ben vonultam nyugállományba. Sokáig hiányzott az iskola, de férjem - akivel gyakran szavak nélkül is kiválóan megértettük egymást - ezután minden szeptemberben elvitt a tengerpartra, hogy ne gondoljak a hátrahagyott évekre. Aztán jött a háború, és felforgatott mindent. Lehangoló volt a városban élni. Felújítottuk hát a szüleimtől örökölt tanyát, és kiköltöztünk a pusztába. Csodálatos tíz évet éltünk meg ott, a természet lágy ölelésében. Megtanultam kecskét fejni, túrót készíteni, baromfit nevelni, volt méhesünk, gyümölcsösünk, veteményeskertünk. A barátok jöttek-mentek, és minden évszaknak megvolt a maga szépsége. Aztán két szívroham után a harmadik elvitte mellőlem a férjemet, és nekem, mint a kisgyereknek, aki először engedi el anyja kezét, meg kellett tanulnom önállóan járni. A tanyát mindenestül felszámoltam, és visszatértem Topolyára. Lassan, mint ahogyan a percmutató jár, mikor nagyon várunk valakire vagy valamire, teljesen átalakult az értékrendem. Szerencsére hamar ráébredtem arra, hogy az önsajnálat nem jó tanácsadó, és a semmittevés is beteggé teheti az embert. Új emberi kapcsolatokat építettem ki, utazgatok, a Pax Romana tagja vagyok, besegítek a Bethesda munkájába, angol nyelvleckéket veszek, és a számítógéppel is megbarátkoztam. Nem tagadom: igenis néha rám tör a sírás, de ez olyan, mint a nyári zápor. Váratlanul jön, és gyorsan elvonul. Utána látni a szivárványt. Meggyőződésem, hogy minden emberből ki lehet csalni ezeket a ragyogó színeket egy-egy derűs mosollyal, gyengéd szavakkal, megértéssel és meleg kézszorítással - egyszóval szeretettel. És ezért nem vagyok magányos. Mert ha arra a könyvre nézek, eszembe jut ez meg az, ha az íróasztal fiókját húzom ki, megint valami emlékeztet valakire. És minden apró csecsebecse, még ezek a díszpárnák is a hátam mögött... Nem, nem vagyok egyedül. De ezért is megdolgoztam.
Az asztalon adventi koszorú. Gyertya serceg. Fahéj és citrom illata lengi be a szobát. Arrébb megcímzett üdvözlőlapok - indulóban a világ minden tája felé.
Felcihelődöm én is. Amikor kilépek az utcára, friss, pajkos szellő incselkedik velem, mintha nem is telet jelezne a naptár.