No, de mivel mégsem maradt más választása, azonkívül, hogy annak rendje s módja szerint valamennyien visszabújjanak vackocskáik pihe-puha fodrai közé, a legbátrabbja végül csak kimerészkedett azon a szombat reggelen. Az idei fergeteg hava huszonnyolcadik napján. Esett. Azt hiszem, leginkább a hódarához hasonlítható valami. Ráadásul a bánsági pusztaságot körösz’be s hosszába uraló délkeleti szél sem igazán találta helyét. Így aztán már eleve borítékolható volt, hogy az aznapra kijelölt célállomásunk színhelyein aligha fogunk bárminemű vadat is látni. Fölöttünk monoton egyhangúsággal surrogtak a szélgenerátorok lapátjai, míg talpunk alatt a viszonylag friss borozdák sara cuppogott. Persze, igazi hóval is találkoztunk. Ha nem tévedek, ennyi idő távlatából szemlélve, az előző nap délutánjáról maradhatott vissza. Lévén azon a pénteken igen nagy elszántsággal szakadt. Egész álló nap. Legalábbis erre, mifelénk.

Házigazdáink a torontálvásárhelyi vadászok voltak. Attila, Joci bácsi és Tibike, valamint Pityu, az egyesület fiatal elnöke. Ők fogadtak bennünket, mármint engem, illetve az öt hatodikos diákomból felálló különítményemet. És mint odakünn, a terepen kiderült, nemcsak a debellácsi határ agro-ökoszisztémájához tartozó vadállomány téli etetéséhez szükséges csöves kukorica volt a furgonjukban, de Joci bácsi hűséges vadászkutyája is. Az okos és szófogadó eb, melyet még a ropogósra sült szalonna bőrével sem tudtunk rávenni, hogy szembemenjen gazdája parancsával. No, de ne szaladjunk azért annyira a rúd elé! 

A kátyúkban és gübbenőkben bővelkedő hántút mentében, az ad hoc kihelyezett, közlekedési sebességet regulázó táblákat magunk mögött hagyva, először a magaslesnél álltunk meg néhány minutára. Beazonosítva további vonulási rútánkat, a gyerkőcök szemeket morzsoltak le a kukoricacsövekről, biztató útmutatóul a majdan arra járó vadaknak. A liget(maradvány) belsejében lévő etető felé haladva. Mesélték, volt ott, a bejáratnál, ráadásul nem is oly rég’, motorszivattyús vízpumpa is, csak aztán… lába kelt. A fácánneveldénél pedig… Igen, ez utóbbi helyszínen is hagytunk egy jókora adagot a Berti bácsi által e célra adományozott terményből.

Végül aztán, mindnyájunk megelégedésére, az abrakos tarisznya is előkerült. Benne ökölnyi méretű vöröshagymákkal, cipócskákkal, sajttal és az ilyenkor elmaradhatatlan, sütésre váró mészárszéki szalonnával. Szabályos felhívás keringőre. Cselekedni kellett hát, mégpedig tüstént, izibe! Nem volt apelláta! Szikra pattant, lángocska lobbant, és — bár eleinte erősen vonakodott teljesíteni óhajunkat — csakhamar új halmazállapotú bódulatába került a helyszínen hirtelenében még fellelhető száraz tüzelő.

El is fogyott minden. Az utolsó morzsáig, a legparányibb, parázson kunkorodott szalonnabőrkéig. El, sőt, még a csipszek, zacskós rágcsák is. Mert — morgásaink ide vagy oda — ez utóbbi abrak nélkül ma már egyetlen tinédzsert sem eresztenek el hazulról. Persze, ebben a kérdéskörben is akadnak kivételek, de hadd ne bocsátkozzunk most ily pitiáner részletekbe!

Már csak azért sem, mert ezen öt gyermek, illetve családja — plusz házigazdáink! — személyes és közös szerepvállalása nélkül aligha mesélhettem volna el e téli vadásztörténetet. Legfeljebb annyit közölhettem volna, régi közhelyeket pufogtatva, hogy jó lenne végre a most felnövekvő generációinkban is tudatosítani: az egyre ritkuló vadállományról márpedig gondoskodni is szükséges. Vagyis hogy nemcsak dirr-durr az egész, de igazi (el)hivatás is. Egy életszemlélet, melyet leghitelesebben maguktól a vadászoktól, magától a Természettől lehet elsajátítani.