Az akadémikus 1930. szeptember 5-én született Torontálvásárhelyen (Debelyacsa), és nemrég, 2006. március 22-én hunyt el - Nagy embert vesztettünk el, a délvidéki magyarság legkiválóbb tudósát, közéletünk aktív résztvevőjét, aki az utolsó leheletéig harcolt nemzetiségi létünkért - A gimnáziumot Nagybecskereken végezte el, 1955-ben pedig a Belgrádi Egyetem Természettudományi Karán fizikatanári oklevelet szerzett, majd 1969-ben a Berni Egyetemen tudományos doktori fokozatot - A Bega-parti városban gimnáziumi tanárként is dolgozott 1956-tól 1958-ig - Nyilatkozatából: ,,A tudomány helyzete a Vajdaságban csöppet sem rózsás. (...) Évente kétszer annyi magyar fiatalnak kellene egyetemi oklevelet szereznie mint jelenleg, és ezt csakis oktatásunk autonómiájának a megszerzésével érhetjük el' - jelentette ki a közelmúltban.
Évekkel/évtizedekkel ezelőtt szomorúan vettük tudomásul Dévics Imre és Németh P. István elvesztését, színházkultúránk jövőképnek meghatározóit, hitünk rendült meg Herceg János halálával. Valahol Európában, annak egy szélfútta sarkában Nagy Emberek borították ránk azt ,,a szép, fényes éjszakát', a ,,szikrázó nappalt'. Nálunk minden munkafolyamat fájt, szenvedett a lelkünk és a testünk, de ezek a különös ,,látogatók' bekopogtak hozzánk, s mi éhesen, álmosan követtük őket... Romhányi Ibi, Szirmai Károly, Fehér Ferenc - övükre felkötött karddal a létünket szebbítették. S most a doktor úr is elment, dr. Ribár Béla, aki hajlott, kúszott, vonaglott, áramlott értünk, vajdasági magyarokért, belekapaszkodott a gazos tájakba, kínjairól sohasem beszélt, szólt az üdvözülés tragikus lehetetlenségéről is, mert sohasem volt nehezebb egy magyarnak a magyarságért harcolni, mint mostanság. De a doktor úr nem csüggedt, még az elmagányosodás nehéz perceiben sem.
De elvesztettük őt is...
A doktor urat, a tudóst a ,,földim'-nek mondhatom, mert Nagybecskereken végezte a gimnáziumot, Fischer tanár úr, Schwirtlich tanárnő, Mina Nesztor tanítását hallgatta, akárcsak én. Diákként nem volt sem cinikus, se kínokat megélő diák: mindent belülről kérdezett és kérdőjelezett meg. Torontálvásárhelyen született 1930. szeptember 5-én, egy városkában nem messze Nagybecskerektől,. Az általános iskolát szülővároskájában járta ki. 1955-ben a Belgrádi Egyetem Természettudományi Karán fizikatanári oklevelet szerzett, a Berni Egyetemen (Svájc) doktori fokozatot (röntgenkrisztallográfiából) 1969-ben. Rövid időre visszatért a Bega-parti városba is, ahol 1956 és 1958 között tanárkodott. A Szarajevói Egyetemen 1958-tól 1966-ig tanársegéd. Bern után docens 1969-től 1975-ig az Újvidéki Egyetem Természettudományi Karán, 1975-től rendkívüli tanár, 1980-tól 1985-ig rendes egyetemi tanár. 1996-ban nyugdíjaztatását kérte, s tulajdonképpen ekkor kezdte meg harcát a délvidéki magyarságért, közéletünk aktív résztvevője lett. A teljes körű magyar oktatási rendszer létrehozásáért folytatott hol eredményes, hol kilátástalan harcot, küzdelmet. Sokat tett tudományosságunk rangjának elismeréséért, nemzetünk, fiataljaink boldogulásáért ebben a szerencsétlen országban.
Dr. Ribár Béla tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiának. A Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia újjáalakításának kezdeményezője és végrehajtója. Tagja volt a Magyar Professzorok Világtanácsának. Elnöke lett 1996-ban az Újvidéki Diáksegélyző Egyesületnek, többször újraválasztották erre a posztra. Azon fáradozott, hogy anyanyelvi tankönyveket szerezzen be a magyar tanulóifjúság számára, sokat tett azért is, hogy a délvidéki magyar diákság anyagi helyzete megváltozzon, megjavuljon.
Újságírónk, Dévavári D. Zoltán kérdésére, hogy mit tart legfontosabbnak a fiatal magyar generációk képzésében, a következőket válaszolta: ,,Hogy az egyetemi diplomával rendelkező délvidéki magyar fiatalok számaránya elérje a többségi nemzetéét, évente kétszer annyi magyar fiatalnak kellene egyetemi oklevelet szereznie, mint ahánynak jelenleg. Ezt csakis oktatásunk autonómiájának a kiharcolásával érhetjük el, ez pedig magában foglalja egy önálló magyar délvidéki egyetem megalapítását is (...) Az önálló magyar egyetem csakis az anyaország erkölcsi, politikai, szakmai és anyagi támogatásával valósulhat meg. És ahogyan ezt az anyaország megtette a Szapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Beregszászi Tanárképző Főiskola (II. Rákóczi Ferenc Főiskola), valamint a Révkomáromi Magyar Egyetem esetében, remélem, a délvidéki magyarság sem lesz az anyaország mostohagyereke!'
A doktor úr szót emelet a vagyon-visszaszármaztatás érdekében is. Sokat fáradozott, sokat hadakozott, habár tudta - ezt el is mondta az újságírónak -, hogy a tudomány helyzete a Vajdaságban csöppet sem rózsás.
,,1971 óta jelen van a délvidéki magyar sajtó hasábjain a magyar nyelvű oktatást, értelmiségi képzés problémáit, a nemzeti önazonosság-tudat felébresztését, megtartását, megerősítését taglaló írásokkal. Írásaiban a magyarországi, valamint amerikai (USA), erdélyi, kárpátaljai előadásaiban felemeli szavát a délvidéki magyarságot ért hátrányos megkülönböztetések ellen.' Ezekkel a szavakkal búcsúzott a tudóstól dr. Szalma József. Újvidéken elhangzott a következő szép méltatás is: ,,Ribár Tanár Úr nagyon sokat tett tudományosságunkért, fiataljainkért, egész közösségünkért. Nehéz lesz nélküle. Velünk marad azonban tudósi, emberi emléke, maradnak tanítványai, munkatársai, barátai, családja, egész tudósi és közéleti tevékenységének eredményei, a célok, amelyek megvalósításáért oly kitartóan küzdött, és amelyek érvényesítését érdemes folytatni."
A torontálvásárhelyi cipész római katolikus vallású gyermeke elment. Kolozsvárott elcsúszott a jeges úttesten, és nyakcsigolyatörést szenvedett. Hazaszállították Újvidékre, de már nem tudták megmenteni az életét. ,,Szolgálati ügyben' járt Kolozsvárott, a határon túli magyarság érdekében. Kételyei nem voltak, optimizmusa nem vált hártyavékonnyá. De a teste sérülékeny volt. Vele valami félbemaradt...