Az elvégzett munkának 2023 októberében kézzelfogható eredménye lett egy könyv formájában, mely Csöppek a homokon címmel jelent meg. A Kispiacon zajló tevékenységnek a helyi Kovács Mária is a részese volt, és több interjút készített.

Számomra megtisztelő volt, hogy részese lehettem ennek a projektumnak, és hogy megismerhettem a fentebb említett három neves írót, akiknek napjainkban is fontos a magyarság története, élete, éljenek e földgolyó bármelyik részén. Fáradságot nem ismerve járják hol az egyik, hol a másik országot, és az összegyűjtött interjúkat megjelentetik, és könyv formájában eljuttatják azokhoz, akikről az írásaik szólnak — írja.

Mivel az interjúk a Magyar Írószövetség szociográfiai szakosztálya Do you speak Magyar? című projektuma keretében születtek, így a szakosztály vezetőjének tanácsára a szerzők megjelentethetnek egy-egy interjút valamely folyóiratban vagy a helyi újságban. Kovács Mária a Hét Naphoz fordult azzal a kéréssel, hogy adjuk közre az alábbi interjúrészletet.

A Nikolics család 1953-ban: Dusán, Jolika, Ilona

Megidézett gyerekkor

Részlet a Dani Jolikával készült interjúból

A nyolcvanhárom éves Jolika, szüleinek egyetlen gyermeke, vegyes házasságban született. Kedvenc időtöltése a csipkehorgolás meg az olvasás. Nagyon sok könyvet elolvasott, és sokat imádkozik. Templomba járó volt, s amíg azt lábai engedték, nem mulasztotta el a vasárnapi misét. Sorsával megbékélt, és elfogadja a napjait úgy, ahogyan az Isten megadja.

Elmondása szerint a szolid természetű édesanyja, Ilonka néni, olyan férjet kapott, aki egyáltalán nem becsülte meg a családját. Míg mások felé nagyon rendes tudott lenni, a feleségét meg a gyermekét többször bántalmazta.

Beszélgetésünk során csodáltam, ahogyan megidézte gyerekkorának pillanatait, és újra átélte nagyszülei iránt érzett szeretetét. Napjaik szegénységéről úgy mesélt, hogy sem a rendszert, sem a szüleit nem hibáztatta. Elbeszélésében olyan eseményeket osztott meg velem, amelyek számukra próbatételek voltak, nekem viszont helytörténeti adatként lettek fontosak. A 42 oldalnyi szöveg fordulatos eseményrajzok összessége, melyek ma is elevenen élnek benne.

Ismertem a nagyszüleit és azok családjait, akik a Sógor utcában laktak. A házuk előtt mentem el, ha vízért küldtek az ártézi kútra. Jolika a szüleivel a Kossuth utca sarkán, a két utcára néző, fehérre meszelt, kis ablakos házban lakott, de abban az időben a Tito marsall utca megnevezés függött a ház falán.

* A nagyszüleidről és a gyerekkorodból visszahoznád az emlékeidet?

— Arra emlékszem, hogy a szüleim már kora tavasszal mentek napszámba. Anyuka mielőtt elment dolgozni, fölébresztett, és rám parancsolt: „Megmosdasz, fésülködsz, fogod a babádat, és elmész a mamához.” No, amikor fölkeltem, lábamra vettem a páratlan, rossz, kis papucsokat, fogtam a rongybabát, a hónom alá tettem, és elmentem a nagyszüleimhöz. Az Antóci mamánál ott volt nekem a világos drappra meszelt banyakemence a kuckóval, a kiságy, no meg a Vilmos bátyám ágya is. Én behúzódtam a kuckóba, és ott játszottam a babámmal. Azt ugye te is tudod, hogy Vilmos bátyám híres szabó volt, szinte éjjel-nappal varrt.

A gyomrom emlékeztetett, hogy elérkezett az evés ideje. Otthon nem ettem, mert nem volt mit. „Mama! Éhes vagyok” — szóltam. „Gyere, kislányom, gyere, egyél!” — így a mama. Neki rengeteg befőttje, lekvárja volt, és én választhattam a kettő közül. Még ma is őrzöm azt a porcelántálat, amelyben a köleskásalevest tálalta, melyet pacalevesnek mondtunk. Abban volt krumpli, zöldség, sárgarépa, vöröshagyma, rátéve a pirospaprikaszín is. Főzés közben a köles úgy kinyílt, mint a bodzavirág. Az íze még most is itt van a számban.

Anyuka mindig a lelkemre kötötte: „Rendesen viselkedj a mamánál, amit bírsz segíteni, segítsél neki!” Hát annyit tudtam segíteni, hogy a tányérokat összeraktam. Bádogtányérok voltak abban az időben. Mama elmosogatott. „No, kislányom, most ledelelünk!” Ám a legyek egyre-másra kergetőztek a szobában. Fogtuk a mama kötőjét, s azzal kihajtottuk a legyeket, hogy nyugodtan pihenjünk. Delelés után a másnapi mosáshoz vizet hordtunk a sarkon lévő ártézi kútból. Nekem volt egy kicsike bádogkannám, azzal segítettem a mama két kannája mellé.

Túl a Bogárzón terült el a Jatónak nevezett szántóföld. Ott termeltek ipari paprikát, de termett abban zöldség, paradicsom, sárgarépa, káposzta, karalábé, krumpli meg a turkesztán sárgadinnye, mely akkora volt, mint az öklöm, de mézédes. Kimentünk a Jatóra. Mama karján volt a vesszőgaraboly, abban egy zsák, a másik kezével engem vezetett. A zsák felét megpakolta zöldségfélékkel, majd elkötötte, a másik felébe rakta a sárgadinnyét, és a zsákot a vállára vette. Így ballagtunk egymás kezét fogva, mama hosszú szoknyában, papucsban. Amikor a Bogárzóba értünk, elkezdtem nyafogni:

— Jaj, mamám, nekem úgy fáj a derekam!

— Te lányka, neked még nincs is derekad!

— De én nagyon ki vagyok fáradva!

És az a kis töpörödött asszony, akit még ma is látok, milyen alacsony, vékony termetű volt, leguggolt. Fölvett a hátára az ő csomagjai mellé. Én fogtam a vállát, néha megszorítottam a nyakát, néha el is szundítottam, de ő vitt egészen a házukig. Vilmos bátyám ezt meglátta:

— Anyám, tán csak nem hozta ezt a lányt is?

— Dehogyisnem, szegínykém úgy ki vót fáradva.

— Jaj, édesanyám, ennek jobb lábai vannak, mint magának!

Délután segítettem neki a tyúkokat megetetni. A malacoktól nagyon féltem, mert intettek tőle, nehogy megharapják a kezemet.

Jolika emlékei között felbukkantak az utca lakói közül néhányan. Közülük az egyik család különösen az emlékezetében maradt.

— 1943-at írtak. Varbai Misa bácsi feleségével és két gyerekével a nagyszüleimmel szemben lévő szomszédok voltak. Éppen náluk játszottunk a padkán. Az egyik fiú, Misi ötéves, a másik, Pisti alig egyéves volt. Az édesanyjuk halálos betegen feküdt. Misa bácsi be-benézett hozzájuk. A beteg asszony, aki szintén a Jolán nevet viselte, azon a napon a szemünk láttára halt meg. A Misa bácsi meg az idősebbik fia nagyon siratta, a kicsi gyerek még nem tudta fölfogni, hogy nincsen többé édesanyjuk. Az utcában futótűzként terjedt a hír: „Meghalt a Misa felesége, meghalt a Jolán, meghalt a Jolán.” Anyuka is elkocogott értem, s hazaparancsolt, hamar, hamar arra hazafelé egy-kettőre! — mesélte Jolika.

Ismerve az akkori elhalálozási adatokat, abban az időszakban a fertőző tüdőbaj, a tuberkulózis tizedelte a lakosságot, nem válogatva felnőtt vagy gyermek között. Pici babákat is elragadott, volt, hogy az édesanyával együtt. Akkor az volt a rettegett kór.