Kedves Főszerkesztő úr! Kedves Karcsi!
Hetvenkét órával ezelőtt arra kértél, hogy a Magyar Kultúra Napjára írjak néhány sort a nemzeti művelődés szerepéről a délvidékieknek, és a levelemet valaki majd Zentán fölolvassa.
Szerencsére épp az űrben bolyongtam, amikor megszólalt a telefonod, a boldogtalan tücsköknek kerestem téli szállást a Nap közelében, nehogy megfagyjanak, mert ha megfagynak, jövőre némák lesznek az augusztusi esték, a szeptemberiek, az októberiek, és a tücsökzene nélkül savanyúbbak lesznek a szőlőszemek.
Ugyanúgy járunk velük, ahogy egy-két évtizede a kultúrával jártunk. Nem olyan régen még meg tudott állítani bennünket egy vers, valamilyen új filozófiai vagy új tudományos gondolat; a végtelenség még jelentett valamit, újabban azonban csak egy hervadásra ítélt fogalom csupán. Néha megállunk egy-egy nagy kirakatú könyvesbolt előtt, a könyvek százai néznek vissza ránk viruló színben, de csodálkozásunk közben egy lidérces gondolat is elkezd bennünk mocorogni: Úristen, mi történt velünk? Soha ennyi könyv nem volt a világon és soha ilyen alacsony szellemiségű emberiség se létezett!
Trianon súlyos fejszecsapással térített a földre bennünket. Nemcsak az összetákolt monarchiát zúzta szét, hanem egy ezeresztendős nemzetet is. Azt mondtuk: ebből nincs föltámadás. És szinte két-három év, és elkezdtek föltámadni a határon kívül rekedt, megkülönböztető irodalmak. Született külön erdélyi irodalom, délvidéki, felvidéki. Természetesen ezek egyenrangú részei voltak a magyar irodalomnak, de különállóan is tüntethettek. Nem a csakazértis daca hozta őket létre, hanem az új életszükséglet.
Ma ezek az irodalmak formailag még léteznek, de egyre sorvadoznak. Kolozsváron az 1950-es, 60-as években még hatvan-hetven magyar író élt és tizenhat-tizenhét román - ma teljesen megfordult a helyzet!
Nemrég temettük el Sütő Andrást, és a temetés után megkérdeztem tizenöt magyarországi értelmiségit, s ugyanannyi erdélyit, azt tudakolva, hogy olvasták-e az író utolsó, nagy köteteit: a Szemet szóért, a Heródes napjait, az Erdélyi változatlanságokat.
Sem a kintiek nem olvasták, sem az itthoniak... Zömük nem is hallott róluk. Pedig a három könyv: három tonnás röpirat; napló, emlékirat, társadalomrajz, a második világháború utáni Erdély története, szociográfiája, Mikeshez hasonló levelezése.
Tudjuk, a zaklatott életű Széchenyinek volt egy gyönyörű rögeszméje: A magyarokat vissza kell magyarosítani ahhoz, hogy megváltsák magukat.
Széchenyi rögeszméje továbbra is érvényes. Ez pedig csakis a kultúra és a kiművelt emberfők sokasága révén teremthető meg.
Kedves Károly, bocsássatok meg a gyors levélért, de ha elindultok a kijelölt irányba, Ti is tudni fogjátok, hogyan ünnepelhetjük a Magyar Kultúra Napját.
2007. január 18-án
CSOÓRI Sándor
Felolvasásra került Zentán a Magyar Kultúra Napjának ünnepén