- Szalai Attila fotója

- Azt mondta nekem a telefonba, hogy beszéljek ezúttal arról, amiről akarok. Hát én azt gondoltam, hogy úgy fogom kezdeni ezt az interjút, hogy: most már csak ülök, és hallgatom a körülöttem levő tárgyakat, épületeket, mit mesélnek. Minden tárgynak, minden épületnek megvan a maga sajátos sorsa, története, mindből valami titok, tanulság sugárzik, amelynek a megfejtése fontos az emberi létezés nagy titkainak a megértéséhez - tessékel be kedvesen városunk ,,emblematikus'' személyisége, Bela Duranci művészettörténész úr Szabadka legszebb épületébe, a Raichle-palotába. Amely most, ezen a mézszínű őszi délelőttön teljes díszében ragyog, homloka köré villódzó sugárkoszorút fon a fák lombjai közül kikandikáló nap.
- Látja, ez a gyönyörű szecessziós épület sem véletlenül áll éppen itt, a vasútállomással szemben, a platánok szegélyezte út mentén. Nemcsak lakóház volt egykoron, hanem egy építésznek az irodája is. Akkoriban az emberek vonaton érkeztek a városba, s amint kiléptek az állomásról, mit láttak rögtön? Egy álomszép palotát. Amely reggel a legpompásabb, ha fölkel a nap. Mert keletre néz, akkor jut kifejezésre legjobban homlokzatának gyönyörű forma- és színvilága. A szecessziós épületet egy barokkra emlékeztető hullámvonal díszíti. És mi jellemző a vajdasági tájra? A parasztbarokk. A falunak a barokk architektúrája. A barokk díszek a falusi házakon. Ha a paraszt követi a stílusokat, azt jelenti, hogy nem primitív. És ezen a tájon nincs primitív, bigott paraszt. Az őslakók, legyenek azok magyarok, szerbek vagy horvátok, a bécsisztambuli ,,országút'' mentén éltek, s munka után többnyire a csárdákban ,,nevelkedtek'', az oda betérő utasoktól informálódtak a világ dolgairól. A népviselethez való selymet például egyenesen a selyem fővárosából, Lionból hozatták a bunyevácok. Tehát arról is mesél nekünk a Raichle-palota, hogy az építője szeretettel felhasználta az itt élő népi motívumokat is a szecessziós stílusához, különlegessé téve vele azt. S azért is tetszik nekem ez a ház, mert összhangban van a nappal, amely reggel a homlokzatát világítja meg, este pedig a nagytermét, ahol valaha fogadásokat, koncerteket rendeztek, társadalmi életet éltek. Másrészt tudjuk azt is, hogy ez a ház a századfordulón (1903-1904-ben) épült, a századforduló pedig az ökológia jegyében állott. Akkor kezdték a művészek keresni az ember és a természet harmóniáját. A szecesszió valójában nem más, mint az ember és a természet harmóniája... Szóval én azt mondom, mindenki nézzen szét maga körül, és vegye észre, mit mesélnek a tárgyak. Annak a közösségnek, amelyiknek a múltját összezsugorodott látszatok barikádozzák el a jövő elől, nem lehet jövője.
- Úgy tudom, Ön volt az, aki fölhozatta a Városháza pincéjéből régi királyaink üvegportréját is, ezek a gyönyörű vitrázsok díszítik ma újra a díszterem ablakait. Nem kis elszántság, bátorság kellett hozzá azokban az időkben...
- Lévay Bandival meg Kovačić Batóval együtt rendeztük el mindezt még azelőtt, hogy oldottabbá vált volna a politikai légkör, visszahelyeztük a vitrázsokat, de bedeszkáztuk őket. Miután azonban egy magas rangú politikus itt járva megkérdezte, mért vannak elfedve ezek az ablakok, s meghallva válaszunkat, így felelt: ,,Régen rossz annak a pártnak, amelyik az üvegkirályoktól is fél!'' -felfedtük őket.
- S Ön volt az is, aki befogta a száját annak a sok ,,nagyokos''-nak, aki giccsesnek nevezte a mi gyönyörű Városházánkat...
- Nagyon is szép és nagyon is funkcionális épület ez. Én a munkatársaimmal együtt nem tartottam soha giccsesnek a mézeskalács-díszítést. Csak azok látták annak, akik nem értettek hozzá. A Zsolnay-kerámia nem giccs, hanem ma is azt mutatja, hogy ezen a tájon, ahol sár van, sárból kell készíteni az ékszert! Szabadkának volt egy Nádas szállója is, vert falú - lebontották, ma pedig az egész világon aranyat fizetnek az olyan épületekért, amelyek visszavezetnek a természetes építészethez. S mit mondanak majd rólunk az utókornak például a Đinđić tér tákolmányai? Kérdem én, ki volt az, aki a városnak ezt a szégyenfoltját elfogadta? Ha emlékmű készül valaki/valami számára, az úgy készül, hogy autentikus, karakterisztikus, autonóm és időálló legyen. Gondoljunk csak a Húsvét-sziget kőszobraira vagy a piramisokra, amelyek ma a régmúlt civilizációkról mesélnek nekünk. De itt, ezen a téren egy olyan tákolmányt látunk, amely a villanyszerelőktől, a komputerkezelőktől, a csavarhúzóktól függ, s amelynek semmi köze Đinđićhez.
Vagy nézzük meg a Népszínházat! Ez egy megalomániás terv volt. Arról is szó van benne, hogy fog majd gombnyomásra lesüllyedni egy betonmedencébe a színpadi díszlet, hogy helyet adjon másnak... Közben meg nem vagyunk képesek arra sem, hogy befejezzük, megépítsük a városi fürdőmedencét. Én azt hiszem, hogy az ilyenfajta mamutszínházak nincsenek már divatban manapság. Különösen nem egy ekkora városban, ahol a régi színház széksorai sem teltek meg. Félbehagyott, emberidegen betonkolosszusok csúfítják többfelé is Szabadkát. Kérdem én, hogy pl. a palicsi strandon a víz fölé épített betonkávézóba beül-e épeszű ember a nyári hőségben, vagy mi szükség volt a lélektelen Gabrić-hídra a Prozivkán... És mit keres a város legrégebbi központjában az a ronda ,,raktár-tákolomány'' a Hotel Galléria?!
- De az ide érkezők azt mondják mégis, hogy jól érzik magukat Szabadkán...
- Persze, mert azért ez egy kivételes város. Ahol érződik a különbözőségek gazdagsága. Ezt kellene hogy jelentse a ,,multikulturalizmus'' manapság olyannyira fölkapott fogalma. Amikor közös akarattal azon dolgozunk mindannyian, hogy minél emberibb módon, minél jobban, szebben éljünk együtt. Nem pedig egymás mellett. Mert mi manapság is úgy élünk itt, hogy egyesek meg sem tudnak mukkanni szerbül, de ugyanúgy vannak olyan szerbek is, akik már 50 éve itt élnek, de két mondatot sem tanultak meg magyarul. Nem tudják megítélni tehát azt sem, hogy micsoda gazdagságot rejt magában a másik nép kultúrája, mi mindennel gazdagodhatnának általa.
- Gratulálunk születésnapjára, akárcsak három új könyvének a megjelenéséhez is, reméljük, lesz még folytatásuk... Hogy érzi magát mostanában Duránci Béla mint egyszerű halandó?
- Köszönöm, jól. Amikor az orvosom a szívműtétem után azt kérdezte tőlem, nem féltem-e egy kicsit, azt feleltem, nem. Nekem nincs időm meghalni, mondtam, még rengeteg a dolgom, még sok mindent meg szeretnék írni. Nem volt könnyű az életem, mindent a magam erejéből értem el, de nem szeretek panaszkodni, soha nem szerettem azokat, akik folyton siránkoznak, és azokat sem, akik folyton dicsekednek, úgy van, ahogy van, élünk, ahogy élünk, a szerény nyugdíjunkból szerényen, addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér, s legjobban akkor érzem magam, ha dolgozom.