Elvesztettük a Tarjánban született versfaragót, szociográfust, újságírót, aki mindig távol tartotta magát az írói spekulációktól, és amikor verset vetett papírra, elsősorban ösztöneire és érzelmeire hagyatkozott, s ebben a szülőföld játszotta az ihlető szerepet - A kritika Cs. Simon Istvánt (1942) a ,,spontán lírai költő ritkaságszámba menő mintaképé”-nek nevezte irodalmunkban - írta dr. Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom rövid története című kötetében - Az általános iskolát szülőhelyén és Csókán, a konyhakertészeti szakiskolát Adán, a mezőgazdasági főiskola kertészeti szakát Mostarban végzi - å az az íróember, aki a szó szoros értelmében belenőtt a tájba, a Bánság szikes talajába, s habár jellegzetesen egytémájú szerző, életműve egyre gyarapodott: valamennyi művét áthatotta a szülőföld iránti szeretete, és - Szloboda János megfogalmazása szerint - ,,az annak pusztulásán, sorvadásán érzett szomorúság...'
,,Amikor Simon Pista beszélt, akkor döbbentem rá, hogy semmit sem tudok a mostari hídról, a növényekről, az állatvilágról, de Rákóczi fejedelemről és Kossuthról sem, Szent Istvánról sem. És a népdalokról meg a nótákról sem. Mindig óriási tudásán döbbentem meg, olyan kollégának a tudásán, akibe a karriervágynak apró szálkája sem akadt belé' - ezekkel a szavakkal búcsúzik Cs. Simon Istvántól a Magyar Szó Tiszavidék rovatában szellemi fegyvertársa, Fodor István, búcsúzik attól az embertől, rímfaragótól, szociográfustól, újságírótól, aki a maga szuggesztivitásával, hangos, néha túl hangos beszédével valamennyiünk Nagy Barátja volt, s nem arról ,,énekelt', hogy ,,a bérceken erdők, ligetek árnyaiban sétálok, a hegyi ösvényeken patakok árja rohan, előttünk nyájas faluk és szép völgyek ölében pihenhetünk, s vízesés mögül tündérek dala hívogat'. Cs. Simon István énekében a Bánság viharsarkáról szól, szomorkásan, búsan, mint aki tudja: itt már az enyészet az úr, itt a gondolat is kemény, s a rímeket elfújja a szélvihar...
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor fél szívvel már nem a színházhoz tartoztam, valahol Szlovéniában, a Muraközben, talán Pártosfalván vagy Hódoson szólított meg ilyképpen: ,,Fiatalember, mi újság a nagyvilágban?' Visszakérdeztem: ,,Mi újság a Bánságban?' Egy pillanatra felvillant a szeme, mintha azt akarta volna mondani: ,,A boldogság álom, s az álomnak vége, nem marad más, csak az emlékezés, már élni sem érdemes', majd legyintett, és a pohara után nyúlt. Céltalanul bolyongó ember benyomását keltette, aki megtörten, némán él bele a világba, mezítelen lélekkel, pőrén és védtelenül, nyomában a sűrű bánattal. Valami terhet vonszolt, valami fojtotta, valami emésztette...
,,A romok közt egy/ ismerős ablak:/ bezúzva a pusztulástól/ a pusztításba bámul...' - írta, és szótlanul vádolt a szeme, a tekintete. Máskor romantikába hajlott. Imigyen: ,,Végre a roncsok közt/ kivirágzott a mandulafa...' Írta, írta rímeit, és aztán húsvét előtt magához szólította az Úr, de számára nincs Feltámadás. Pista örökre elhallgatott, már nem tehet csodát, már nem dalolhat tört szövegű magyar éneket, már nem állíthat maradandó és méltó emléket szülőföldjének, embereknek, a hóvirágnak, az elsőnek a téli fagyban, és a búzakalásznak nyár delén.
Cs. Simon István, a Cs. (csókai) Pista 1942. október 19-én született, abban az évben, amikor háború dúlt a világon. Az általános iskolát Terjánban, szülőhelyén és Csókán, a konyhakertészeti szakiskolát Adán (1960-ban), a mezőgazdasági főiskolát, annak kertészeti szakát Mostarban, 1967-ben végezte. 1968-tól 1972-ig a csókai mezőgazdasági birtok agronómusa, de már akkor - amíg munkáját végezte - sokat irogatott, 1971-ben Utak keresztje címmel megjelentethette Újvidéken első verseskötetét. További munkái: Ahogy a vadkörtefa, Varasodás, Sóvirág, Észak-Bánát szociográfiájához (Szloboda János utószavával), Szülőfalum, Terján, Lehasadt ág, Virulsz-e még szülőföldem?, Sziromeső, Ahol a part szakad, Tisza menti mozaik, Parlagmagány. 1994-ben megkapta a Híd Irodalmi Díjat, az Aracs-díjat, a Magyar Szó életműdíjasa, Csóka község díszoklevelét is kiérdemelte. Azt is fontos róla tudni, hogy ő kezdeményezte a Bánáti Újság megjelentetését a Hét Napban, első elnöke és alapítója volt a csókai Móra Ferenc Művelődési Egyesületnek. Terjánban nem kaphatott, nem kaphat emléktáblát, már csak azért sem, mert szülőfaluja már nem létezik: egyszerűen elporladt, megsemmisült, mint annyi minden más, ami oly közel volt szívéhez és lelkéhez.
,,Cs. Simon István - írta 1997-ben Szloboda János - jellegzetesen egytémájú író. Egyre gyarapodó életművét jóformán egyetlen mondanivaló tölti ki: a szülőföld iránti szeretet és az annak pusztulásán, sorvadásán érzett szomorúság. Ezt az egyetlen témát azonban olyan megragadóan, líraian, szuggesztíven és szemléletesen képes előadni, hogy sohasem válik egyhangúvá vagy netán unalmassá. Az egyébként meglehetősen hétköznapi, mondhatni lapos észak-bánsági táj az író keze nyomán szinte szivárványos opálszínekben ragyog fel, s a nehéz munkától elgyötört és az életből többnyire már kifelé ballagó emberek, asszonyok hősökké, a kitartás, helytállás és hűség héroszaivá magasztosulnak...'
Cs. Simon Istvánt Csókán temették el. Vágyaiból nagyon kevés valósulhatott meg. å mondta, hogy a semmibe tágult a vidék. Mégis ragaszkodott hozzá. Azt is megmondta, miért: ,,mert itt nyugszanak azok, akik megtanítottak járni, meg egy olyan nyelvre, amelyet másokkal, egy világnyelvvel sem akarok fölcserélni'. Egy-egy vallomása olyan volt, akár egy népdal a múltból, s tudjuk: aki népdalt énekel, az őseivel beszélget. Pista szeretett velük szót váltani, és mindig az ő szép nyelvükön...