Ebben a Bükkös-parti, kisvárosiasodó nagyfaluban évszázadokon át békés egyetértésben éltek a különböző nyelvű, de egymás nyelvét beszélő ó- és újhitűek, kivéve azokat a történelmi fordulókat, amelyek egymásnak ugrasztották őket. Anélkül volt közöttük béke és egyetértés, hogy bármiféle sejtelmük lett volna a toleranciáról mint olyanról. Ennek a híre csak az utóbbi időben jutott el hozzájuk, de nem értették, mi is az tulajdonképpen, mi fán terem, s hogy eszik-e vagy isszák.
De mert a bükkösréviek messze földön épp a könnyű fölfogásukról híresek, az újság- és rádióhírek hatására lassan rájöttek, mit rejt magában ez a cifra kifejezés, és mikor ez irányban megvilágosodott az elméjük, boldogan újságolták széltében-hosszában, hogy a tolerancia nem más, mint amit ők már réges-rég átültettek a gyakorlatba. Csak épp azt nem tudták róla, hogy azt magasabb körökben így nevezik.
Mert ők nemcsak egymás nyelvét és vallását ismerték és kölcsönösen tisztelték, hanem sok tekintetben átvették és gyakorolták egymás szokásait is, ha azt külső nyomás nélkül jónak látták. Példának okáért Milka néni csakugyan messze földön híres rácsalátáját kipróbálta Teca néni is és meghonosította a saját konyhájában, amiként Teca néni híres krumplifőzelékének a receptjét boldogan alkalmazta Milka néni is a Kujundzsija nemzetség legnagyobb örömére. Mindemellett a faluban megtartotta mindenki a maga hitét, táncát, nótáját és ünnepeit. Jó ideig a népviseletét is.
Történt azonban, hogy ebben a csendes, békés kisvárosiasodó nagyfaluba is betüremlettek az újabb kori tendenciák. Jóllehet ezek a tendenciák nem is nagyon nevezhetők újabb koriaknak. Hiszen még ebben a békés révfaluban is előfordult akár ötven évvel ezelőtt is, hogy az alvégi legények kiverték a Nagykocsmából a felvégieket, csupán azért, mert felvégiek voltak. Száz évvel ezelőtt pedig még a bicskázás is előfordult, az ólmosbotok forgatásáról nem is beszélve. Az azonban a falu fönnállása óta nem fordult elő, hogy, mondjuk, a magyar sihederek a szerb sihedereket a magyar káromkodás elsajátítására kényszerítették volna, hiszen ez tejességgel fölösleges is lett volna, merthogy az akkori sihederek nemcsak egymás nyelvét beszélték folyékonyan, hanem egymás káromkodásait is magas fokon gyakorolták.
Nem nevezhető tehát teljesen új jelenségnek az, ami a mögöttünk hagyott hónapokban Bükkösréven történt. Szomorúnak annál inkább. És még csak nem is azért, mert egy toleranciaidegen suhancokból álló csoport rákényszerített nyilvános helyen bizonyos ifjakat, hogy dalolják el nekik Kraljević Marko nótáját. Éjfélkor. Ott a kocsmában. Mert ha nem, megemlegetik.
Lehet, hogy egyszer megemlegetik a kárvallottak, de fél éven át tartó zaklatás alatt még pisszeni se igen mertek. Honnan vett volna akkor tudomást a helyi rendőrség a bükkösrévi éjszakai toleranciaprogramról? Talán nincs is a kisvárosiasodó nagyfalunak rendőrállomása, így ilyennemű éjjeli ügyelete sincs. Végül az ügy valahogy mégis kipattant. Hogy mégis elhúzódott a kipattanása, talán azzal magyarázható, hogy a kisvárosiasodó nagyfalu fesztiválok megrendezésével volt elfoglalva, például az Akácvirág-fesztivállal, a Bükkös patakon felállított s beindított rév 200. évfordulójának a megünneplésével, az új tűzoltótorony felszentelésével és így tovább.
Az éjszakai karmesterek hónapokon át tartó garázdálkodása így csak hónapok múltán került a hatósági emberek elé. A kistérség első embere az ügy kapcsán megígérte, hogy levélben fordul a fővárosi illetékesekhez.
Az egészben az a legszomorúbb, hogy fél évig hagyták a sebet elmérgesedni. A kárvallottak félelemből. És az illetékesek? Tán csak nem toleranciából?
Történt volna csak az egésznek az ellenkezője! Hogy a támadókra a megalázottak és megfélemlítettek rákényszerítik, dalolják el Bogár Imre vagy Rózsa Sándor nótáját. Másnap már tele lett volna vele a hazai és világsajtó, harmadnapra pedig kitört volna az Isten tudja, hányadik balkáni háború.