Magó Réka hároméves, mindenre képes

Egy szöszke kislány ül előttünk az autóbuszban. Szinte egyfolytában csacsog.
- Hogy hívnak? - kérdi tőle a párom elindulásunk első negyedórájában, mert incselkedik is velünk, átdugja ujját a két szék között, megemeli copfját, hogy lássuk, maci is van a hajgumiján.
A gyerek azonnal tisztességtudóan válaszol (a motor zúgásától én úgy értem):
- Téka!
A párom a térdemre csap, pedig csak a fülem a fals.
- Hát nem mondta szépen, hogy Réka? (Az öregedés jele, hogy a felsőbb regiszterek már nem jönnek be?)
És a szokványos kérdés, melyet a gyerekek nyilván nagyon unnak:
- Hány éves vagy?
- Kettő. És mert érti a nyelvet, amelyen érdeklődünk, még mutatja: és fél.
Valóban annyi, tudjuk meg az anyukától.
- És honnan jössz?
- Moholról.
Útközben megálló a ,,???”, magyarul a Zseb étteremnél, vendéglőnél, motelnál, az utazók végett fenntartott, szemlátomást jól menő objektumnál. A parkőr a megmondhatója annak, hogy a buszok, kombik, személykocsik, teherautók hova állhatnak. Tágas terasz sok virággal, kényelmes székek, bent fotelek is. Tiszta, illatos WC. Nem is olyan régen errefelé ez ritkaság volt. Este tizenegy múlt, fél óra pihenő, hogy a sofőrök megegyék a báránypörköltet, megigyák a kávéjukat. Míg szállunk ki, nyilván a sok gyermeki csevegés miatt megszólal egy lekászálódó asszonyság. Felháborodva méltatlankodik:
- Itt csak magyarok vannak, szerbek sehol...?
Nem felelünk. S jóleső érzéssel veszem tudomásul egy fiatal újvidéki - mint később kiderül - nászutas pár jóindulatú megjegyzését.
- Pustite je! (Hagyjuk a zsörtölődőt!)
Itt a gyerek, a párom kezét fogja, és már neki magyaráz.
- Nagymamaérett - mondom a szülőknek. A kislány még mit sem ért a felnőttek dolgából. Ezért oly fesztelen, mint otthon, Moholon. Nevemet sem jegyzi meg egyből, ezért megkérdezi a feleségemtől:
- A te bácsidat hogy is hívják?
- Győző bácsi. Gyere, odamegyünk, s hátulról, hogy észre ne vegye, megcsiklandozzuk.
Erre is kapható, már hogyne volna!
Megcsiklandoztak. S jólesett! Az a puha gyermeki kéz, a szeme csücskéből kiolvasható huncutság, sikongatás a siker láttán.
(Talán azért is írom ezt a jegyzetet, mert, remélem, van kinek.)
A moholi Magó Rékának például, aki holnap, holnapután, iskolás lesz, aztán középiskolás, s fogékonyságából ítélve bizonyosra veszem: mérnök, orvos, jogász, az egyik minden bizonnyal. De az is lehet, hogy tanárember, mert - az anyukától halljuk - óvó néni szeretne lenni, mert azoknak nincs más dolguk, csak meséket olvasnak a gyerekeknek.
- S a mesék közül melyiket szereted a legjobban? - kérdem.
- A Vukot meg a Vackort. A Vackort az óvodában, az állatkertben, a cirkuszban, az I. B-ben...
- Mi az, hogy az I. B-ben?
- Az iskolában, te nem jártál oda?
Hát, ha jártam is, régen.
- Mert buta maradsz, ha nem jársz iskolába - világosít föl Réka kisasszony, s ebben nyilván nagyon igaza van.
- Hány tincsed van így összefonva?
- Hálom. (Megint én értem félre, mert az r-rek, mondja a párom, nála már tökéletesek.)
- Számoljuk csak meg!
A kikiriki- meg szőlőszemekből is kiderül, megy itt már a számolás, viszont...
- Piros vagy zöld almát kérsz? S veszem elő a hátizsákból az útravalót.
- Vedd el a zöldet! (Richtig a pirosat!)
Napokon át a szárítókötél sokszínű csíptetőivel folyik a kiképzés, mérsékelt sikerrel. Ám egy reggel kérdése mellbe vág:
- Miért mondod a kiflire, hogy friss, amikor meleg, a vízre meg, amikor hideg? S ugrándozik, mint egy béka, sántaiskolázik a járda négyzet alapú kövein.
Az én gyerekeim is kérdeztek hasonlót, nyilván nekik is kitérő választ adtam. Most is, ahelyett, hogy jól végiggondolnám, s némi magyarázatot adnék, csak azt mondom, bután:
- Te egy brekusz vagy.
- Nem, én nem vagyok brekusz, hanem te baszkódsz. S kihívóan még a nyelvét is kinyújtja felém.
- Hagyjátok, ne feddjétek meg, látjátok, milyen okosakat kérdez, amire még válaszom sincs - mondom a gyerek szájára csapni készülő, elképedt szülőknek, pedig lehet, hogy éppen otthon vette valaki szájára - s talán nem is egyszer - ezt az éppen ide illő szót. Ez a gyerek meg kimondottan fogékony.
A strandon néha kis nudista is, kacéran mutogatja magát, mintha már most érezné, nő lesz, méghozzá szép is. Hogy nekem a nudistákban nem sok bizalmam van, azt ő honnan tudhatná. Aztán belevesz játékaiba, csináljuk a homoktortát, műanyag módlijából itt a pogácsa, s máris sül a napon, aztán ugyanebbe a homokba betemetjük az Éva babát, hogy azonnal ki is ássuk, ne szenvedjen szegény. S valamiféle vár is épül, homokból, vízből... Aztán fagyizunk, a hinta sem marad ki a napi programból meg az a pad sem, amely a tudatában a mienk. Miért? Mert ott kapta az első szemeket a gyermekcsemegéből.
- Hol is a ti padotok?
S amikor ezt kérdi, már tudom, mire gondol. Így kényeztetjük.
Együtt másszuk a hegyeket, ahol az út megengedi, kocsijába ültetjük, és fölváltva toljuk. Hagyja.
Pityeregni is csak kétszer hallottam, egyszer, amikor apja figyelmeztetés nélkül a víz alá merítette, másodszor, amikor visszaindulásunk napján délután alvásra kényszerítették, pedig velünk szeretett volna tovább játszadozni.
Amikor sikerül, mint Kosztolányi mondaná: ,,oly nyugodtan alszik, nem félve semmitől és senkitől, oly önérzetesen, mintha az egész föld volna a bölcsője”.
S most, hogy e jegyzetemet számítógépbe viszem, hiányzik nekem a brekusz.
Én már nyilván távol leszek az élők világától, amikor e soraimat olvashatod és megértheted, de ha felnőttél, néha apuval, anyuval idézzétek föl Sztavroszt.
Mint egy ékszert, úgy tartalak, emlékezetemben.
S eszembe jut Pechán Béla, aki egy húsvétvasárnapi vidám hangulatában a forgószékre ültette Árpád fimat, hogy leportrézza.
Forgatta, forgatta (a gyerek, persze, élvezte), s rajzolgatott is, ceruzájával húzta a vonalakat, de végül...
- Te, ennek a gyereknek olyan szabályosak a vonásai, hogy nem lehet megrajzolni - állt föl, önmagából kiábrándultan, s ha nincs Ilonka néni, a felesége, talán össze is tépi a festőállványra föltűzött papírt.
Ez a rajz, a portré, ma is megvan. Valóban hiteltelen, de nem a gyerek miatt.
(A Sztavroszi jegyzetekből, 2007 nyara)
*Munkatársunkat, Bordás Győzőt szívből köszöntjük 60. születésnapján