A festőművész 1918. október 17-én született Szabadkán és 1984. szeptember 23-án hunyt el Belgrádban - Fiatalon a Híd-mozgalomhoz csatlakozott, a folyóirat illusztrátora lett (Hangya Andrással és Ács Józseffel együtt) - Tanulmányait a belgrádi Képzőművészeti Akadémián folytatta - A második világháború utáni években a modern irányzatok képviselőinek társaságához csapódott, de nem mindenütt fogadták szívesen próbálkozásait, sajátos látásmódját, expresszionista kifejezési formáját - Életének utolsó éveiben megritkultak önálló tárlatai, Szabadka és Újvidék nem akarta a magáénak vallani - 1982-ben mégis megkapta a Forum Képzőművészeti Díjat - Bosán (vagy Boschán) György évekig a belgrádi Képzőművészeti Akadémia tanára volt.
A festőművész becsavarogta a nagyvilágot: tanulmányútjai során megfordult Angliában, Franciaországban, Olaszországban és másutt, nyitott szemmel járt és érzékeny lélekkel reagált mindenre, ami a művészettel kapcsolatos, gyakran - de már itthon, leginkább Belgrádban, Szabadkán és Újvidéken - ,,monumentális időkívüliség'-ről értekezett, megvádolták, hogy geometriai leegyszerűsítése csupán kaland, és formamonumentalitását sem értékelték. Vásznain számos kritikusa egyfajta expresszionizmust vélt felfedezni, ezért - de más okokból is - gyakran összeütközésbe került azokkal, akikhez csatlakozott, a függetlenekkel és a modern irányzatokat képviselő festőművészekkel. Nehezen vállalt közösséget bárkivel is. Nem akart túlságosan ,,merész” és ,,szertelen' lenni, sajátos látásmódja volt, s e csökönyös magatartás következtében megtörtént az, amire nem számított: a belgrádi körök egyszerűen kizárták a képzőművészeti életből, ellehetetlenítették további munkásságát, megmutatkozási esélyeit, Szabadka és Újvidék is elzárkózott előle, önálló kiállításai megritkultak, de a kollektív tárlatokon se volt kívánatos. Nagy-nagy magányában ezért hol arra gondolt: megsemmisíti valamennyi munkáját, hol pedig újra kezébe vette az ecsetet, s megszállottan dolgozott egy-egy képének a részletein. Bosán Györgyöt méltatlanul mellőzték, tagadták meg. 1982-ben aztán vajdasági hívei, barátai, akik megtartották emlékezetükben, mégis neki ítélték oda a Forum Képzőművészeti Díjat. A művészt csak részben rehabilitálták...
Bosán (Boschán) György Szabadkán született 1918. október 17-én, és szülővárosától távol, Belgrádban hunyt el 1984. szeptember 23-án. Gimnáziumi éveiben a tanárai felfigyeltek a törekvő diák nem mindennapi tehetségére. Fiatalon a Híd-mozgalomhoz csatlakozva együtt dolgozott Hangya Andrással és Ács Józseffel a folyóirat illusztrációin. Bosán György eminens tanuló volt, szerény fiatalember, jólelkű, akiből azonban nem hiányzott a határozottság, gyakran merész ötletekkel lepte meg barátait. Bosán Szimin Magda feljegyzéseiből: ,,A szabadkai gimnázium legkiválóbb diákjai közé tartozott, akit diákok és tanárok egyszer és mindenkorra megjegyeztek maguknak. Tömör, magvas és frappáns írásbeli dolgozataira még évek múltán is emlékeztek, követendő példaként emlegették, mert Bosán György már akkor megtanulta, hogy röviden és velősen, egyetlen képbe sűrítve számoljon be benyomásairól és a környező dolgokról' (Bosán Szimin Magda írónő a festőművész unokahúga volt.)
A festőművész nem akart elszakadni szülővárosa szellemi életétől, de tisztában volt azzal, hogy a poros-sáros városban nem fejlődhet tovább. Útja ezért Belgrádba vezetett, ahol azonnal beiratkozott a Beta Vukanović által vezetett művészeti iskolába, de Petar Dobrović esti rajztanfolyamaira is eljárt. Jerolim Miše volt a tanára az 1937-ben megalapított Művészeti Akadémián. Mindössze 22 éves volt, amikor kitört a háború. Feljegyzései szerint ezekben a nyomorúságos években sok mindent megtanult, aminek semmi köze sem volt a művészethez. Családjával egy időre Budapesten húzta meg magát. 1943-ban azonban letartóztatták és munkatáborba hurcolták. A Kárpátokban volt kényszermunkán: erdőt irtott, farönköt szállított, és sokat szenvedet...
1945 tavaszán szülővárosába tér vissza, majd útja újra Belgrádba vezet, hogy befejezhesse a háború miatt félbemaradt tanulmányait a Képzőművészeti Akadémián Đorđe Andrejević-Kun és Petar Lubarda tanítványaként. Azt mondták akkor, hogy itt, nálunk Rembrandt, Goya, Manet és mások szellemében lehet alkotni, Picasso, Mondrian modorában pedig még véletlenül sem. Szerzőnk ezeket a kikötéseket elutasította, mert úgy vélte az invenciót nem szabad határok közé szorítani. Tanulmányi befejeztével Belgrádban marad, tanárként helyezkedik el, majd a Képzőművészeti Akadémia tanársegédje. A pedagógiai pálya háttérbe szorította kreatív munkásságát. Fotózással is foglalkozott. Élete során több megrázkódtatás érte, 1965-ben a belgrádi Modern Művészetek Múzeumának a megnyitásakor csupán egyetlen képét vették be a tárlat anyagába, néhány év múlva pedig egyet sem. Mégis mintegy 250-300 képet hagyott az utókorra (beleértve akvarelljeit és rajzait is). Ez maradt a művész után, aki visszautasított minden könnyű sikert, művészeti meggyőződése pedig azon a magától értetődő tételen alapult, hogy a képzőművészet sajátos eszközök alkalmazásával jön létre, mégpedig alakzatoknak és formáknak tekinthető jelek rendszeréből...