Birokra kelni az élettel
Perisity Irma
2018.09.30.
LXXIII. évf. 38. szám
Birokra kelni az élettel

Életszemléletét, gondolkodását, beszédmodorát tanítani kellene. Amikor megkérdezem, kinek szánja az elmondottakat, azt válaszolja: senkinek. De hogy ez azért mégsem így van, az kiderül a beszélgetés folyamán. Gábor egy egészen rendhagyó felfogású fiatalember, aki szembekerült ugyan az élet árnyoldalával, de birokra kelt vele.

— Az emberek többsége, ha szembekerül egy nagyobb gonddal, rendszerint visszahőköl, ahelyett, hogy megpróbálna megoldást találni rá — mondja mosolyogva és az idősek bölcsességével. — Éppen beléptem a felnőttkorba, amikor erre rájöttem. Nagyon szép, gondtalan gyermekkorom volt. A szüleim becsülték egymást, én otthon csak szépet tanultam. Nem volt testvérem. Amikor már nagyobb lettem, sokszor kérdeztem a szüleimet, miért maradtam egyke. Ilyenkor anyám szótlanul apámra nézett, a tekintete azt sugallta: ezt te magyarázd meg neki. És apám rendszerint magyarázott is. Eleinte csak néhány szóval, felületesen, a lényeget érintve, de mire legényke lettem, mindent tudtam, amiről azt hittem, hogy fontos.

Amikor elég idős lettem hozzá, apám elmesélte, hogy nagyon szegények voltak anyámmal, amikor összekerültek. Apám családja sem volt tehetős, de az őseik valamiféle előjogai miatt úgy érezték, hogy nekik nagyobb tekintély jár, mint a többi falubelinek. Amikor apám leszolgálta a katonaságot, rá akarták venni, hogy nősüljön meg — persze úgy, hogy ők választották ki a jövendőbeli menyüket. Apám erről hallani sem akart, mivel még a katonaság előtt udvarolni kezdett anyámnak, és azt hiszem, valóban szerették egymást. Habár erről nem meséltek, feltételezem, hogy apám szülei előre megbeszélték a lakodalmat, ezért amikor apám határozottan visszautasította a kiválasztott lányt, kitört a botrány. Az anyja elment anyám szüleihez, világraszóló szégyen lett az ügyből, de a szüleim nem tágítottak. Titokban összeházasodtak, kész tény elé állítva apám szüleit, akik válaszként kitagadták. A nagymamám engem apám temetésén látott először.

A szüleim a nulláról kezdték az életet. De megértéssel, kemény munkával tíz év alatt feltornázták magukat a tehetősebb gyümölcstermelők közé. Apám vezette a pénzügyeket, tervezte a beruházásokat, egyszóval ő gondoskodott a család ügyviteléről. Én az érettségire készültem, amikor hirtelen meghalt. Csak ezután derült ki, hogy sok olyan megkezdett beruházása volt, amelyet a várható termésből kellett volna kifizetni. Anyám nem nagyon értett a dolgokhoz, ő kiváló anya, feleség és munkaerő volt, de nem avatkozott a pénzügyekbe. Gyanús módon éppen ekkor keresett fel egy nálam két évvel idősebb legény, aki állítólag apám fia volt, az anyja pedig a nagyszüleim által kiválasztott lány. Nem derült ki, hogyan ment végbe ez a fordulat, az apaság megállapítása szóba sem jöhetett, anyám hallani sem akart róla. Talán ezért történt meg, hogy alig két év alatt az állítólagos testvérem megvette a házunkat a gyümölcsössel, almaházzal, felszereléssel együtt. Méghozzá rendkívül olcsón, hiszen anyám addigra úgy eladósodott, hogy mindenáron pénz kellett neki. A fiú azt mondta, nem akar bennünket az utcára tenni, költözzünk az udvarban levő alsó épületbe. Így is lett, mert nem volt hova mennünk. A ház új gazdája még csak nem is a faluban élt, a felső ház üresen állt. Huszonegy éves voltam, amikor anyám is meghalt. Sírba vitte a szégyen, a tehetetlenség. A temetésén megesküdtem, hogy elindítom a harcot, azaz visszaszerzem a jogos jussomat. Nem volt se pénzem, se munkám, sőt, még csak olyan idősebb támogatóm se, aki lényeges dolgokban segíteni tudott volna.

Most jutott eszembe, hogy megkérdezte, kinek szánom a vallomásomat, és én azt mondtam, senkinek. Ebben a pillanatban hasított belém a felismerés, hogy a tizenkét és a kilencéves fiamnak szánom életem eddigi történetét. Talán ez lesz a leghatásosabb módszer, hogy felismerjék: az élettel harcba kell szállni, ha úgy hozza a sors. Mert anyám halála után én is ezt tettem. És a családi ház ismét az enyém, tizenegy hektáron termesztünk gyümölcsöt, a fiaim már elhatározták, agrármérnökök lesznek, hogy öregbítsék a gazdaságunk hírnevét. Leírhatatlanul kemény munkával, összeszorított fogakkal dolgoztam mintegy tizenöt évet, meghatározott céllal. Szerencsém volt, mert a lány, akit feleségül vettem, mindenben és mindig mellettem áll. Család vagyunk a szó legnemesebb értelmében. Egyetlen tisztességtelen vagy törvénytelen lépést sem tettem annak érdekében, hogy visszaszerezzem, ami az enyém. A „féltestvérem” kártyázni kezdett, rengeteget veszített, hát jelentkeztem vevőnek a gazdaságra. Addig jelentős összeget takarítottunk meg a feleségemmel, az eladó pedig még csak nem is alkudott. Azt mondta, fizessem ki az adósságát, és aláírja a szerződést. Az ügyvédtől a családdal egyenesen a szüleim sírjához mentünk, hogy elmondjam nekik: békességben nyugodhatnak. Én a családommal hazataláltam.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..