A 2023-ban 518 milliárdot érő űripar 2030-ra meg fog duplázódni, vagy még annál is többet érhet. Az ágazati elemzésekben ugyanis az utóbbi néhány évben az előrejelzéseket rendre felfelé korrigálják. Az viszont egyáltalán nem biztos — pedig arról is sokat hallani —, hogy a Holdra vagy a Marsra embert küldenek majd belátható időn belül. A Hold meghódításában a múlt század közepén még csupán az egykori Szovjetunió és az Egyesült Államok versenyzett egymással. Kína, majd India és más országok is beszálltak azonban. A jelek szerint új irányokat vehet az űrkutatás. Kisebb bombaként robbant például a hír, amikor bejelentették, hogy Kína 2050-ig egy hatalmas napelemes erőmű kiépítését tervezi a világűrben. Hogy végül ez megvalósulhat-e, és ha igen, mikor, azt egyelőre elemzők sem tudják megjósolni. Az egymással versengő nagyhatalmak részéről korábban sem volt ritka a „nagyotmondás”. Sokan máig úgy hiszik, hogy valójában a Holdon sem járt még ember, a „nagyotmondást” ügyes filmtrükkökkel próbálták csupán igazolni. 

Az űrbe telepített naperőművek ötlete már évtizedekkel ezelőtt felmerült. Valójában a napenergia ilyen módon történő befogása és hasznosítása az emberiség sok gondjára nyújthatna megoldást. Elméletileg. Mert gyakorlatilag számos kérdés vár még válaszra. Az űrben Földünk szatellitjeként keringő erőmű hatékony és nem utolsósorban környezetkímélő lehetne. Néhány felmerülő gondra azonban még nem sikerült megoldást találni. Az ott megtermelt energiát hatékonyan kellene eljuttatni a Földre. A másik nagy műszaki gond, hogy a hatalmas napelemeket hogyan lehet majd kijuttatni az űrbe. A kutatók állítólag évek óta dolgoznak hasonló problémák megfejtésén. Az ötlet az, hogy a japán papírhajtogatási technika, az origami modern, a matematika és a mérnöki tudományok felhasználásával továbbfejlesztett módszerével a napelemek a szállításhoz az eredeti méretük tizedére lennének összehajtogathatóak, majd pedig rendeltetési helyükön „egyszerűen” széthajtanák őket.

Amíg Kína elsősorban az ipara számára termelne energiát az űrben, az USA az űrbéli eszközök katonai célú felhasználásának lehetőségeit is kutatja. De nyilván az oroszok és a kínaiak, illetve más feltörekvő országok sem akarnak lemaradni, még ha hivatalosan nem is beszélnek ilyen jellegű terveikről. Az energiatermelő űrbázisok elterjedése, még ha első hallásra túl futurisztikusnak is tűnik, környezetbarát módon oldhatná meg a Föld növekvő lakosságának energiaellátását. A bolygó felszínén kevesebb energiát kellene előállítani, csökkenthető lenne a globális felmelegedés üteme, esetleg helyre lehetne állítani a korábbi egyensúlyt is, bár vannak, akik szerint a folyamat már visszafordíthatatlan. Nem kizárható, hogy a következő tizenöt-huszonöt év igazi robbanást fog hozni az űriparban és a kiszolgáló ágazatokban.

Az első Szputnyik 1957-ben történt fellövése óta az űrrakéták indítása ma még mindig viszonylag drága és kockázatos. Az éves indítások száma a hidegháború évtizedeiben (1960—1990) a 100 és 150 közötti szinten mozgott. Az 1990-es évek elejétől évi 100 indítás alá esett vissza. Sokatmondó lehet, hogy 2015-től kezdve a felbocsátott űrrakéták száma hirtelen újra nőni kezdett. Az esetleges katonai háttér mellett a növekedéshez nyilván az is hozzájárul, hogy magánbefektetők üzletet látnak benne. A közeljövő eseményei fogják megmutatni, hogy milyen tempóban halad, illetve folytatódik az űr meghódítása.