A művészet megragadása, terjesztése, átadása másoknak (a tanítványoknak, a hallgatóságnak) ünnep. Ha az ember rátalál életének útitársára, munkájának céljára, másként látja és láttatja a világot, tiszta aggyal és etikai szigorral dolgozva minden olyan egyszerű - mondja Baráth László, a Szabadkai Zeneiskola tanára, aki Kodály Zoltán tanait vallja magáénak: ,,A zenei oktatás a lélek fejlesztésénél, a fül, hallás finomításán, a szív hozzáférhetőségénél és csak a legvégén az ujjak fürgeségénél kezdődik.” Baráth László Zentán született, és nejével, Baráth Emíliával, aki szintén a zeneiskola tanára, Szabadkán él. Mindketten azt vallják, hogy a művészet megmutatja, hogyan lehet szebben, tartalmasabban, okosabban élni, hogy mit kezdjünk az életünkkel, és lehetővé teszi, hogy a feneketlen kutak mélyére nézzünk...
A magiszter - mint említettük - a Tisza-parti városban, Zentán született. Vegyésznek tanult, de a muzsika elhódította a lombiktól. Fiatalos lendülettel, könnyed komolysággal nyúlt a hangszer után. Megfordult Szarajevóban is, ahol annak idején divat volt tanulni, és ahová a vajdasági magyarok egy kicsit mindig ,,hazamentek” - éppúgy, mint a zarándokok Mekkába vagy Jeruzsálembe. Az ottani színház társalgójában több magyar szót lehetett hallani, mint ma Szabadka utcáin, és az volt az a hely, ahol László Emíliától megkérdezte, hogy hajlandó lenne-e viselni az ő nevét, akar-e Baráth Lászlóné lenni.
A klarinétművész megszerezte a magiszteri címet. A szorgalmas és tehetséges egyetemi hallgató részt vehetett számos külföldi, Münchenben, Párizsban, Genfben vagy Zágrábban tartott hangversenyen. Önmagáról vallva egyszer nagy szerencséjének nevezte, hogy nemzetközi ösztöndíjasként 1978-ban és 1979-ben a budapesti Zeneakadémián folytathatta továbbképzését. Kovács Béla, a világhírű magyar előadóművész és pedagógus vette a szárnyai alá. Arra biztatta, hogy álmodjon merészet, ne érje be sohasem azzal, amit elért, szőjön terveket egy, a Metroplitanben vagy a Royal Gardenben megtartandó koncertről. László arról is beszélt nekünk, hogy miként a gyermek a világ titkaira és szépségére, úgy csodálkozott rá ő is folyamatosan a nagy klasszikusok muzsikájára. A remények lassan megvalósultak: hívták Belgrádba, Zágrábba, Ljubljanába, Dubrovnikba. Évekig volt Szarajevóban az operaház és a Szarajevói Filharmónia szólóklarinétosa, és dolgozott a város zenei középiskolájának tanáraként is. A muzsika mélyen megérintette: lenyűgözte W. A. Mozart A-dúr klarinétkvintettje, de Benny Goodman művei is elvarázsolták.
S aztán ágyúzni kezdték Szarajevót.
Baráth László a nejével 1992-ben áttelepült Magyarországra. A pécsi Zeneművészeti Főiskolán kamarazenét tanított, és tagja volt a Pécsi Szimfonikusok zenekarnak is. A muzsika terápiás hatását tehát nem szűnt meg érezni, és akkor már tudta, hogy nem fog sohasem visszatérni a laboratóriumba. Hazaérkezésük után, 1996-tól a Szabadkai Zeneiskola tanáraként tehetett tanúbizonyságot tehetségéről és munkabírásáról, de akadt számára bőven munkafeladat szülővárosában is. 2002-től 2006-ig a zentai zeneiskola direktoraként végezte állhatatos munkáját, alapítója volt a Tisza Menti Fúvószenekarnak, azonkívül több zenei és egyéb kulturális rendezvényt szervezett. Sokak emlékezetében megmaradtak a húsvéti hangversenyek, a Tisza Menti Fúvósfesztiválra pedig egyre többen neveztek be. Az emberek lassan-lassan kigyógyultak a letargiából, sok minden megváltozott a város utcáin, és a diákhangversenyek sem maradtak el. A ''szellemi sziklamászás” sikerrel járt.
Munkája során a művész gyakran ellenállásba ütközött. Véleménye szerinte ''a magyar lélek olyan, mint a pusztában égő pásztortűz. Világít, de nem melegít.” A sértegetés, a sárdobálás elszívja az alkotó energiáját. Sokan mondogatták neki: ''Minek hajtod magad, László? Jól van minden úgy, ahogyan van.” De ő erre mindig azt válaszolta, hogy a munka megerősíti az ember hitét. Annyi mindent csinált: loholt a pénz után, rendezvényeket szervezett, buzdított, lelkesített - a művészet úgyszólván valamennyi ágában. Lemaradunk, elsekélyesedünk, ha nem a minőséget tartjuk mindig szem előtt. Baráth László szeretné, ha most csak viharszünetben élnénk, távoli morajokkal.
A közelmúltban a Garden Quartett tagjaival muzsikált Szabadkán. Valószínűleg tudja, hogy a mellőzöttség túlélésére nincs recept, de lehet a művészt lehunyt szemmel, nyitott szívvel hallgatni, és mint Wagner muzsikájától, elalélni. Baráth László szabadon szárnyal, jóllehet manapság a város nem hordja tenyerén a muzsikusokat úgy, mint egykoron. Szeretném megkérni őt arra, hogy soha ne változtasson életstílusán, mert akkor a végeredmény elégtelen lesz. Mert az általa megszólaltatott muzsika lélekemelő, gyönyörű poézis...