- Mikus Csaba fotója

Május 4-én vigyázó szemünkkel ismét egy vajdasági, egy adai lányka szereplését kísérhettük végig figyelemmel a Duna Televízió műsorában, mely 16 órai kezdettel közvetítette élő adásban az idei Versünnep döntőjét a szatmárnémeti Harag György Színházból, ahol tizenhat szín- és előadóművész, főiskolai hallgató tette meg utolsó menetét ebben a ,,nagy játszmá”-ban - köztük Raffai Ágnes (Gigi) is, aki az Újvidéki Művészeti Akadémia másodéves színihallgatójaként került versenybe, s aki végül a Duna Televízió különdíját érdemelte ki (egy plazmatévét és házimozit) mint a legtöbb szavazatot elért határon túli résztvevő.
A Versünnep megálmodója Kolti Helga veszprémi színművésznő, a Kultúra Lovagja, aki három évvel ezelőtt azért indította útjára ezt a rendezvényt, hogy népszerűsítse a versmondás művészetét, s a költészet révén ráirányítsa a figyelmet magyar nyelvűnk csodálatos értékeire. 2005-ben az 1956-os forradalomra emlékeztek a költészet lobogója alá sereglett előadóművészek, tavaly József Attila emlékének adóztak, az idén pedig a pályázat kiírója - a Versünnep Alapítvány - Kodály Zoltán születésének 125. évfordulóját óhajtotta megünnepelni Zenéről a magyar költészetben című felhívásával.
A márciusban megtartott elődöntőkről 40 versenyző jutott a balatonfüredi középdöntőbe, innen pedig 16 művész a szatmárnémeti döntőbe, s rájuk szavazhatunk sms-ben vagy a világháló útján. A beharangozások szerint nem is akármi volt a tét: a legtöbb voksot kapó személy egymillió forintot vihetett el...
* Az egyenes adás végén már sejtettük, ott vagy a győzelem közelében, hiszen a nézők szavazatainak a 22,5 százalékát, a legtöbbet, elnyerted. Aztán mi történt, hogy az egymillió forintot csak úgy, huss, elfújta a szél?
- Nem tudom. A kiírt pályázat alapján úgy tudtuk, a legtöbb szavazatot kapó személy nyeri az egymillió forintot, a legtöbb voksot nyerő határon túli versenyző pedig a Duna Televízió által felajánlott értékes jutalmat. Úgy tűnik, hogy a szervezők a határon túli résztvevőket különválasztották az anyaországiaktól, de erre sehol sem kaptunk egyértelmű magyarázatot. Valójában én nem is igen tudtam követni a verseny menetét, mert túlságosan ideges voltam. Mészáros Gábor évfolyamtársam, aki a középdöntőből kiesett, de elkísért az útra, hívta fel a figyelmemet arra, hogy vannak a folyóson tévékészülékek, s látta a táblázatot, miszerint vezetek a listán. Aztán eredményhirdetés után odajöttek versenyzőtársaim, és döbbenten kérdezték tőlem, mi történt, miért nem én lettem az első, miért nem háborgok, miért nem lázadok. Lázadjak?! Én, a huszonkét éves egyetemi hallgató az ötven éve pályán álló tapasztalt, mindentudó művészek ellen?! Nekem nem erről szólt a Versünnep.
* Miért jelentkeztél a versenyre?
- Kovács Frigyes tanár úr (beszédtechnikát ad elő) ismertette az osztállyal a Versünnep lényegét, s mivel ő maga is részt vett már ezen a versenyen, élményeit is elmesélte. Mi, akik egykoron foglalkoztunk versmondással, felcsillant a szemünk: na végre, megint verselhetünk! Megint versenyezhetünk! Ez annyira hiányzott! Móra Ferenc: Hegedű, Kányádi Sándor: A prédikátor könyve és Domonkos István: Der springt noch auf című műveivel készültem.
* Ez utóbbival szerepeltél a döntőben is. Hogyan fogadtad Kolti Helga igen szigorú véleményét?
- Végeredményben igaza volt, a költemény valóban nem úgy izzott, ahogyan kellett volna, magam is éreztem, hogy mondanivalóm mintegy húsz százalékát tudtam csak felszínre hozni, kivetíteni, s ezért nagyon elégedetlen és dühös is voltam magamra.
* Csakugyan a nagyestélyi és a frizura feszélyezett?
- Az igaz, hogy nyafogtam egy kicsit, hogy nem akarok sminket, meg nem akarok frizurát, de nem ez zökkentett ki a nyugalmamból. Egyszerűen nem tudtam koncentrálni, nem tudtam abban a helyzetben feltalálni magam. Még az előző napi huszonkét órás vonatozás fáradalmát sem pihentem ki, amikor másnap reggel nyolckor már egy zümmögő méhkas kellős közepébe estem. Élő adás lévén ott volt a Duna Televízió 31 fős stábja, s azok irányították minden lépésünket, és egy kis túlzással, minden lélegzetvételünket. Erre nem számítottam. Erre a nagy zűrzavarra, fejetlenségre, ami a forgatással jár.
* Csalódott vagy?
- Ó, dehogy! Egyáltalán nem! Ez egy nagyon tanulságos lecke volt számomra. Az ilyen helyzetekkel meg kell tanulnom megbirkózni. Meg kell tanulnom higgadtnak, nyugodtnak, józannak lenni az összetett, nehéz és váratlan pillanatokban is. Másrészt megszívlelhettem egyik színészkollégám bölcs mondását: a színész az az ember, aki másoknak szerez örömet, boldogságot. A visszajelzések, a rengeteg jókívánság, üzenet mind-mind arról szól, hogy sokan szurkoltak nekem, sokan álltak lélekben mellettem azon a napon, és hogy sokaknak szereztem örömet. Ez mindennél többet jelent nekem. Ez olyan kincs, amit útravalóul elvihetek magammal az elkövetkező esztendőkre. No és a plazmatévéről meg a házimoziról nem is beszéltem! Hát az sincs nekem még!
* Lehet, hogy ünneprontó leszek, de igaz az a hír, hogy hátat akartál fordítani az akadémiának is, mint a magyar tanszéknek?
- A magyar tanszék csak egy tartalmas időhúzás volt a számomra, mert abban az évben, amikor leérettségiztem, nem nyitott osztályt a színművészeti akadémia, s hogy ne tébláboljak erre-arra, hát oda iratkoztam. Aztán a következő évben sikeresen felvételiztem a színművészetire, s úgy gondoltam, megtaláltam a helyem. Dehogy! Fél év után összecsaptak a hullámok a fejem felett, s el kellett komolyan gondolkodnom azon, hogy igazából mit is akarok. Középiskolás koromban tagja voltam a zentai színjátszó társulatnak, meg Kálló Béla színitanodájának, s ettől kicsit elszálltam. Már azt hittem, mindent tudok, s csak rám várnak a főiskolán... Ott pedig mit se hallok, mint azt, hogy: ,,Gigi, nem jó. Gigi, csináld újra! Gigi nincs igazad... Úgy éreztem, dacol velem az egész világ, holott csak azt kellett megtanulnom, hogy nincs mindig igazam. Be kell látnom, hol vannak a határaim, s megtörténik, mint minden emberrel, hogy valamit nem jól csinálok. Hál istennek, László Sándor tanár úrnak kiváló módszerei vannak ahhoz, hogy észhez térítsék az ilyen eltévelyedett emberkéket, mint amilyen én is voltam.
* Tehát színész leszel?
- Nem tudom. Talán továbbtanulok... Nem akarok erről még gondolkodni.
* Szerelem?
- Már azt hittem, megtaláltam a fehér lovon érkező hercegem, de két hét múlva elutazott Amerikába. Facér vagyok hát.
* Család?
- A jelenlegi állapot ideális. Még mindannyian otthon vagyunk, a huszonnégy éves bátyám is, és az a fantasztikus, hogy van egy elsős kisöcsém is, aki mindannyiunkat feldob, mindannyiunkat a gyerekkorba visz vissza. Anyu az élő lelkiismeretem. Ha valamit tenni készülök, mindig az jut eszembe, vajon erről őszintén vagy szégyenkezve számolok majd be neki. Apu, az apu: tudja, hogy mindig feltalálom magam, s hagyja, hogy a saját lábamon járjak. Persze, mindig számíthatok rájuk. Nekem a család nyugalom, biztonság, meghittség.
Gratulálunk, és még sok napsütötte, virágillatú napot kívánunk!