A realista és a populista ukrán elnökök

Amikor az elemzők a mostani háború okait vizsgálják, szoktak oroszbarát és nyugatbarát ukrán elnökökről beszélni, ez azonban nem segíti a helyzet megértését. Felejtsük most el tehát az „oroszbarát” és a „nyugatbarát” elnököket, és gondoljuk végig azt a magyarázatot, hogy realista és populista elnökök váltogatták egymást. Ezekben annyi volt a közös, hogy az országban nem tudták vagy nem akarták háttérbe szorítani a korrupciót.

Az ukránok is, mint minden ember, a bőségre és a békére, a boldogságra vágynak. Sokáig ezt testesítette meg Nyugat-Európa. Ráadásul sokaknak volt is tapasztalatuk arról, hogy mennyivel más Lengyelországban vagy Németországban élni, ahol nem kérdés a mindennapi kenyér és hasonlók. Annak idején a kelet-európai országokat is a jólét ígéretével csábították a Nyugat felé, és csak akkor derült ki, hogy bizony Nyugaton sincs kolbászból a kerítés, amikor már benn voltak az országok. Nyugaton is a „melósok” sokszor megalázó vagy nehéz munkákat végeznek, mindazonáltal a mindennapi kenyér, az olcsóbb típusú autók nem okoztak gondot. Tudta és érezte ezt az ukrán nép. A jólétet akarta, és ezt a Nyugat jelenítette meg neki. Ezt lovagolták meg a populista elnökjelöltek és elnökök.

A realista elnökök viszont tisztában voltak azzal, hogy Oroszország egy erős szomszéd, hogy Ukrajna függ tőle, hiszen a gáz- és a kőolajvezetékek Ukrajnán át haladtak, és ez bizony fontos bevételi forrás volt, mindaddig, amíg az ukrán fél nem kezdte a tél közeledtével elzárni a csapokat, és az oroszok erőteljes fenyegetései után beindítani őket. A realista elnökök tudták, hogy Oroszországot nem szabad ingerelni, mert a maga módján tud reagálni. Aztán a Majdan téri lázadástól Zelenszkijig szárnyra kapott a populizmus, és nem volt senki, aki elmagyarázta és lerajzolta volna a lakosságnak, hogy rövid távon nem lesz jólét, és hogy az oroszokkal számolni kell.

Amire Ukrajnának szüksége volt és van, azaz lenne, az nem más, mint évtizedek szorgos munkája és a Nyugat felé történő gazdasági közeledés. Ehelyett most az van, hogy katonailag kerültek függésbe a nyugatiaktól, és a jólét a messzeség homályába vész. Sőt, még a háború végét sem látni, az egész ország beleragadt Zelenszkij retorikájába, aki mindenáron harcolni akar. Persze nem a saját bőrét viszi vásárra.

A háború megrekedése

Putyin bizony nagyot tévedett, amikor lebecsülte az ukránokat 2022 februárjában. Ha akkor tudta volna, amit ma már tud, valószínűleg sokkal nagyobb erőkkel támad a fővárosra, és valószínűleg többet tett volna Zelenszkij kikapcsolásáért. De ezt Putyin benézte. Majd mivel értelmes emberről van szó, újragombolta a mellényt, és egy felőrlő háborúba kezdett. Ehhez megvoltak az eszközei, melyeket a maximumig kihasznált. Ezenkívül először az orosz történelemben igyekezett minimalizálni az orosz emberveszteségeket, amennyire tőle tellett, igyekezett minél kevesebb civil áldozattal előre jutni, egyszóval nem tüzelt teljes erőből. Mindezt természetesen a nyugati propaganda semmibe veszi, és azt emeli ki, hogy Putyin kezdte a háborút, ami tény, és amit megkerülni nem lehet. Azt azonban elfelejtik, hogy többféleképpen provokálták Oroszországot.

A legfontosabb provokáció a NATO közeledése volt. Ami nem sikerült neki Fehéroroszországban (választás után gerjesztett agresszív forgatókönyv), az sikerült Ukrajnában. Ha NATO-fegyvereket telepítenének Ukrajna keleti részébe, akkor Moszkvát néhány (4-5) perc alatt el lehetne érni különféle már létező rakétákkal. Gondoljunk bele, hogy Washington hogyan reagálna, ha ilyen közelségbe kerülhetne egy orosz rakéta.

Évtizedekkel ezelőtt (1962) a kubai rakétaválság erről is szólt, és az emberiség néhány percnyire volt az atomháborútól. Gondolom, hogy az USA azt sem tűrné, ha Izland térfelet váltana, vagy Kanada és a formálisan Dániához tartozó Grönland esetében is biztosan reagálna, lehetetlenné téve ezt a lépést. Oroszország reakciójának hátterében is ez állt, hiszen a NATO mintegy 600 kilométerrel közelebb került volna Oroszországhoz.

Nem akarom Oroszország brutális, embertelen lépéseit védeni. Ám a nemzetközi közösség hangadói kettős mércével mérnek. Amikor az USA avatkozik be egyes államok belügyeibe, vagy egyenesen háborút indít valaki ellen, akkor azt nem ítélik el. Panamára például az USA bármelyik pillanatban kész lecsapni a csatorna átjárhatósága miatt. Az arab tavasz „kezelése” sem volt egy üdvhadseregi segélymenet. Azt már az oszmánok is ismerték a XIV. században, hogy ahol viszály van, mindig a gyengébbet támogatják, majd a győzelem után, ha a védencük nem akar tovább a szövetségesük lenni, akkor könnyen leigázzák.

Kinek fáj jobban az idő múlása?

Az ukrajnai háború állása nagyjából Bahmut orosz ostroma óta változatlan — igaz, hogy itt-ott minimálisan változott a frontvonal, de a lényeg nem. Az oroszokat ismerve két feltétel nélkül biztos nem fognak tárgyalni. Egyrészt nem fogják feladni a hadszíntéren elért pozíciójukat, a status quót, másrészt pedig Ukrajna nem lehet a NATO tagja. Mindezt egyelőre még megteheti. Hogy meddig, senki sem tudja, ahogy azt sem, hogy mennyi fegyvere van még tartalékban. Mindazonáltal Putyin elnök arcán nem látszanak a „beijedés” jelei. Prigozsintól sem ijedt meg, sőt csodálkoznék, ha teljesen vétlen lenne Prigozsin repülőjével kapcsolatban.

Ellenben Ukrajnában kapkodás van. Zelenszkij lecserélte a sorozóiroda főnökeit korrupció miatt, és nem tesz mást, mint nyugati fegyvereket követel, melyeket az ukrán katona nem tud használni. Ráadásul a hadra fogható lakosság létszáma Oroszországban háromtól nyolcszorosa az ukrajnainak (attól függ, hogy melyik elemző milyen számokkal dolgozik). Az ukránok nem így akartak a Nyugat felé közeledni, és lassan rá fognak jönni, hogy sem az ő, sem a gyerekeik életében nem valósulnak meg álmaik. Másrészt az is igaz, hogy Oroszországnak nincsenek igaz barátai, Kína és India az olcsó nyersanyagok miatt tartja fenn a jó kapcsolatot. Furamód azonban Kínának, Indiának és Oroszországnak is érdeke, hogy a kereskedelem virágozzék, a dél-amerikaiaknak elegük van az USA beavatkozásaiból, az afrikai országoknak pedig abból, hogy egyes nyugati államok nyersanyagforrásai és szemétlerakó helyei legyenek. Tehát bőven van még tere annak, hogy hova fejlődjön az USA és társai (az angolszászok, valamint Nyugat-Európa és a két ázsiai állam, Dél-Korea és Japán) világpolitikai ellensúlya.

Zelenszkij tehát nemcsak hogy katasztrófába vezette az országát, hanem rossz lóra is tett. Oroszországnak mindene megvan ahhoz, hogy elszigetelődjön, akár évtizedekre is. Kína tudatában van a gyengeségeinek, ezért fejleszti a nagy tudást igénylő iparágakat, India pedig még nem érte el csúcspontját, a mostani fejlődésében szerepe van az orosz kőolaj mellett az orosz atomiparnak is. Egyébként szerintem a jövő attól függ, hogy ki tudja Afrika iszonyú emberi potenciálját a saját érdekei mellé állítani. Ebben a kínaiak immár hagyományosan jók, de a törökök és az oroszok is.

Egyszóval minden tényező afelé mutat, a logika azt diktálja, hogy Ukrajna kérjen békét az oroszoktól. Ha ezt Bahmut ostrománál megtette volna, akkor megmenti Odesszát és a gabonakivitelét. Az ukrán tárgyalási szándék nélkül mindennap több százan halnak meg, a háborús területek pedig lerombolódnak és élhetetlenek lesznek. Nincs csodafegyver az oroszok ellen. Az, hogy drónokkal támadják Moszkvát, csak még erősebbé teszi a háborúpárti opciót mindkét oldalon. A valóság mégis az, hogy a békére inkább Ukrajnának van szüksége. A nem tárgyalás taktikája még több halált, még több pusztítást okoz. Ezt csak az nem látja, aki nem akar látni.