Az újkori viharvonulás poétikus megfogalmazója
Dr. PFEIFFER Márta
2012.12.26.
LXVII. évf. 52. szám
Az újkori viharvonulás poétikus megfogalmazója

Az irodalmi Nobel-díjas Herta Müllerről — Herta Müller a Bánság ragyogó virága. Igaz, nem a szerb Kelet-Bánát, hanem a román Nyugat-Bánát szülöttje. A Duna menti svábság írónőjeként kapott számos német és nemzetközi díjat, az irodalmi Nobel-díjat pedig 2009-ben érdemelte ki

Vatin, Versec, Déta, Biled, Lovrin... tipikus pannon-síksági falvak, nyílegyenes utcákkal, amelyek sakktáblaszerűen épültek. Itt születtek a híres bánáti német írók, mint — a nagy zeneszerzővel névrokon — Richard Wagner, Johann Lippet és Herta Müller. A Nobel-díjas írónő Nicsidorfban (Nitzkydorf) látta meg a napvilágot 1953-ban. 1987 óta Berlinben él.

Nem messze a román határ előtt, egy Versec melletti falu határában, az utat övező mezőségen, a sintértelep állati tetemei között rejtőznek azok a német és magyar áldozatok is, akiket a korai Tito-korszak partizánjai végeztek ki. Amikor a Herta regényei íródtak, még nemigen volt szabad Európának ebben az elhagyatott régiójában, amely valaha Közép-Európa búzaraktára volt, szót emelni az ártatlan áldozatok ügyében, a hallgatás úgy rátelepedett az emberek nyelvére, mint a penész. A város vezetői tudtak mindenről, de féltek, hogy a régi sebek feltépése nyugtalanságot okoz majd sokakban. Aztán egyszer csak megjelent a Regény, s visszhangozni kezdett a frissen kapott Nobel-díj írónőjének a hangja. Herta Müller végre megírja művében az igazat, s az egész világ végre meghallgatja. Mind a német, mind a világsajtó fejet hajt előtte: „Ez a Nobel-díj fontos jele annak, hogy a kommunista múlttal való szembesülés nagyon aktuális, és még mindig nincs vége. A Svéd Akadémia díjazza a töretlen és bátor irodalmi munkásságot, egyben felbátorítja mindazokat, akik ilyen utakon akarnak járni.” (Frankfurter Rundschau) Tua res agitur — itt rólad is szó van! A díjkiosztás után a Spiegel így ír: „Egyetlen olvasó sem fogja ezek után elhinni, hogy a múltat és a szenvedést le lehet győzni, el lehet siratni és meg lehet zabolázni.” Mi vagyunk az utolsó generáció (Erlebensgeneration), amely azoknak az időknek a tanúja, ez a teher kitörölhetetlen belőlünk. Herta Müller Légzéshinta (Atemschaukel) című regényében első személyben beszél az ifjú főhős, aki 17 éves korától 22 éves koráig orosz kényszermunkatáborban volt: „...csont és bőr korszakomban nem volt már semmi a fejemben, csak a zenedoboz folytonos nyekergése... a hideg vág, az éhség csal... 1945 január 15-én 4 óra volt, amikor értem jöttek... nem emlékszem már, hogy az járőr kimondta-e a láger szót. A teremben 300-an tülekedtek... tágra nyílt szemekkel csendesen és sokat meséltek, majd csukott szemekkel csendben sírtak”. A haláltáborok nálunk Jarek, Molidorf, Gákova, Kruschiwl, Rudolfsgnad/Knićanin falvakban voltak...

„Mivel a tematika legnagyobb mértékben kelet-európai, az írónő mindezt egy egzisztenciális nívóra emeli, így téve relevánssá a világirodalom számára” — írja Gerhard Csajka a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Thomas Steinfeld viszont ezt állítja: „Herta Müller műveit egy régiónak szánta, Bánátnak, egy németül beszélő enklávénak Romániában.”

„Amikor az eső(...) nyáron a földet feláztatja, csak akkor látni, milyen mélyek az utak és milyen kimosott, mély vájatú a föld. Akkor térnek haza a tehenek az udvarokba különleges sárcipőben. A fű illatozik a gyomrukból. Mélán kérődznek, szemeik részegek a végtelen legelőktől. Minden este ezekkel a részeg szemekkel térnek vissza a faluba” — írja Herta Müller Lapályok (Niederungen) c. könyvében. Ez a falu sújtja az írónőt, aki első személyben mondja el a mindennapi kegyetlenségeket, a vízbe fojtott macskákról és a fészekből kidobált verébfiókákról szóló történeteket.

A bánáti svábság könyvének az ún. svábfürdőről szóló részére reagált a leghevesebben, amelyben nyers őszinteséggel írja le a heti fürdés rituáléját egy családban, ahol három generáció él együtt. A gyerekek, a szülők és a nagyszülők ugyanabban a vízben fürdenek meg. „Nagymama belenézett a kádba. Nem látta nagypapát. A víz átfolyik a kád fekete szélén. A nagyapának benne kéne lennie, gondolja a nagyi(...) A nagyapa kiengedte a vizet, amiben az anyámról, apámról, nagyanyámról és nagyapámról levedlett kosznudlik forogtak a kifolyó nyílása körül.” „Milyen elmaradottak voltak!” — mosolyogtak keserűen a német kritikusok és olvasók. A földiek meg a román falvakban szégyellték magukat. Az írónőt a szülőföldje szégyenének nevezték. Hát senki sem gondolt arra, hogy azokban az időkben egész Közép-Európában nem volt ez másként falun, sőt másutt volt-e egyáltalán bármilyen heti fürdési rituálé?! De hogy is lehetett volna másmilyen a németség élete a deportáció és expropriáció után, a sztálini kommunizmus szorító és megalázó állami vagyonosodása után? Így került az írónő elég korán konfliktusba a falusi miliővel, majd a diktatórikus államhatalommal is. Ezért mennie kellett. Berlinben telepedett le. Tulajdonképpen az elidegenedés vált az ő opusának a mozgatórugójává. Nemcsak a diktatórikus, korrumpált, változatlan politikai rendszer miatt, hanem szülővárosa egyes személyei, a nyelvi kisebbség, a szülei, tehát környezete meg nem értése miatt. Tömör sajátos poézise, a német irodalomban szokatlan rövid mondatai segítségével, objektív prózájával valójában a hontalanság tájait festi meg. „Én itt élek, de nem vagyok itthon, azért, mert nem innen eredek, ott meg nem voltam otthon, azért, mert nem oda tartoztam...” — mondta Herta egy interjújában. Környezete már a Lapályok című könyve után kivetette őt. Egy recenzense, aki szintén arról a vidékről származik, Friedmar Apel jótállt érte. Ezt írja róla: „H. M. prózáját a különleges festői nyelv karakterizálja, minden megalkuvás nélküli a parataktikus mondatszerkesztése, amin keresztül átviszi a mondanivalója lényegét. Szigorú egyszerűsége óriási erővel bír! A többi onnan származó íróval szemben az ő érdeme, hogy a bánáti svábság tragédiáját újra visszahelyezte az anyaországi németség tudatába.”

A jelen német irodalma szívesen látja el a kiadókat dubiózus, narcisszoid rajzolatú írásokkal vagy bestsellerek fordításával, amelyek nem nevezhetők irodalmi műveknek, amelyek eleve menekülnek a valóságtól.

Felicitas v. Lovenberg is ellenáll ennek az irányzatnak és felhívja a figyelmet a lényeg fontosságára. Friedmar Apel hozzáfűzi: „H. M. szövegei provokálják a kritikusokat és irodalmárokat, akik nem kívánják bemutatni a huszadik században átélt szörnyűségeket. Ugyanakkor nem kívánnak szembesülni a tragikus sorsú német kisebbséggel, amely lassan, de biztosan eltűnik. A Nobel-díj viszont éltető, vigasztaló napsugarat, reményt küld a balkáni sötét zugok felé...”
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..