— Nem szeretnék a jelenlévők előtt úgy szerepelni, hogy én vagyok az okostojás, és majd én megmondom, hogy nektek hogyan kellene élni, mit kellene csinálni ahhoz, hogy aktívan éljétek az életeteket. Én képviselek egy életmódot, és akik eljönnek, mert kíváncsiak rám, látnak egy hetvenéves nőt, akinél érezhető, hogy elfogadja az idő múlását, mert az az élet velejárója, hogy megöregszünk, ráncosak, foltosak leszünk. Remélem, hogy azok, akikben sok a bizonytalanság, vagy depressziósak attól, hogy megöregszenek, talán itt kapnak egy kis energiát, megerősítést, hogy nem az a lényege az életnek, hogy szépek legyünk, meg fiatalok — hangsúlyozta az előadás előtt Endrei Judit arra a kérdésemre válaszolva, miért tartja fontosnak ezeket a közönségtalálkozókat.

Szabó Hangya Teréz nyugalmazott, de még aktív újságíró kérdéseire válaszolva feltárult előttünk a vendég egy jelentős életszakasza a tévébemondós korszaktól napjainkig.

— Szeretném hinni, hogy ha ma rám néznek, egy magabiztos, jó kiállású, nyugodt, idősödő hölgyet látnak, de gyerekként hihetetlenül félénk, főleg idegen környezetben szégyenlős, pirulós kislány voltam. Szegeden jártam tanárképző főiskolára, és 1976-ban alakult ott az ország egyik körzeti tévéstúdiója. Én soha nem álmodoztam arról, hogy belőlem valaha színésznő, újságíró vagy éppen televíziós legyen. Egy tanárom ajánlotta, hogy próbáljak meg én is bekerülni. Leginkább az motivált, hogy jó lenne egy kis ösztöndíj-kiegészítés. Négy lányt, közöttük engem is, felvittek Budapestre, ahol mai divatos szóval castingon estünk át, és valaki kiüzent, csúnya is, csúnyán is beszél, de ezzel a kislánnyal megpróbálkoznának. Ez voltam én. Sokat járom a természetet, nagyon szeretem a vadvirágokat, kedvencem a búzavirág, és erről a történetről mindig az jut eszembe, olyan lehettem én akkor, mint egy vadvirág, akiből ez a bizonyos Fischer tanár úr — beszédtechnikára oktatott színészeket, tévéseket, rádiósokat — egy olyan fiatal nőt „nemesített”, aki aztán a képernyőn is megállta a helyét. 1976 novemberében mutatkoztam be először.

Endrei Judit tévébemondóként kezdte a Magyar Televíziónál, majd számos műsor közreműködője volt, mint például a Homokóra, Ablak, TV Híradó, Hétvége, Gólyahír, Paraván Vasárnapi Turmix, Leporello, Kincsestár stb.

— Bemondóként katonás fegyelem uralkodott, nem volt önmegvalósítás, fecsegés, amit adás előtt egyeztettünk a feletteseinkkel, azt mondhattuk. Mivel nem volt elég bemondói munka, szerencsémre nagyon hamar, már Szegeden is, sikerült ebből a szerepkörből kilépni. Befogtak szerkesztőnek, riporternek, elindítottak egy újságíró-iskolába, beírattak a művelődéspolitika szakra, a képernyőn is gazdagabb lett a szereplésem, többet mutathattam meg magamból. A sokféle műsor jobbá tett engem műsorvezetőként is. Szerettem ezt a szakmát, de egyszer csak 1997 januárjára minden műsorom megszűnt, nem jöttek a felkérések, ott álltam feladat nélkül. Nagyon nehezen döntöttem el, menjek vagy maradjak, és ahogy zajlott ez a sok sírással együtt járó őrlődés, egyre inkább erősödött bennem, hogy nem szeretnék méltatlan helyzetben ott maradni, öreg televíziósként csodára várni. A húgom, Erika nagyon sokat segített nekem akkor. Utólag már sajnálom, hogy másfél évem ráment erre a döntésre, ma már nehéz helyzetekben nem hagyok magamnak ennyi időt. 1998 őszén határoztam el, továbbállok. Nem igazán voltak nagy elképzeléseim, hogy mivel folytatom az életemet, nem vagyok tervező, nagy célokat kitűző típus. Engem a sors kényeztetett, dobott elém lehetőségeket, a televíziózás is ilyen volt, aztán következtek a könyvek, most már kilencen szerepel, hogy Endrei Judit könyve, majd 2007 környékén indítottuk el a Korhatártalanul programot, és ez nemcsak egy könyvemnek, hanem ennek a találkozónak is a címe.

Endrei Judit azt sem hallgatta el, hogy a Korhatártalanul program valójában egy nagy kudarc eredménye. Először vállalkozást indítottak a húgával, Erikával, mely sikertelennek bizonyult. 

— Akkor már Magyarországon is gyakran írtak arról, hogy az ötvenesek kezdenek háttérbe szorulni, és jött az ötlet: mi lenne, ha ezzel a korosztállyal foglalkoznánk? Kitaláltuk, hogy elindítunk egy olyan programot, amelynek a témája az idősödés. Az 50 után is aktívan már valójában az én személyemet érintette, de aztán múltak az évek, és most már ott tartok, hogyan legyünk aktívak ötven-hatvan-hetven évesen, meg egyáltalán mindig. Sok-sok klubtalálkozót szerveztek nekünk, szakemberekkel beszélgettünk arról, ami az embert megerősíti abban, hogy az idősödés nem dráma, hanem az élet legtermészetesebb velejárója, és hogyan lehet értelmesen, egészségesen, aktívan tölteni ezeket az éveket. Mindennek az az alapja, hogy egészségtudatosan kell élni. Sokan úgy vélik, a gének a legmeghatározóbbak, melyeket az elődeinktől örököltünk. Kutatásokra alapozva állítom, a génjeink nagyjából 18 százalékot nyomnak a latban. Az, hogy milyen környezetben élünk, körülbelül 20 százalék, hogy milyen az egészségügyi ellátása egy országnak, az körülbelül 10 százalék, de az, hogy milyen az életmódunk, mozgunk-e, hogyan étkezünk, 53 százalékot tesz ki. Tehát az, hogy én minél hosszabban és egészségben éljek, elsősorban a magam döntése. Én a mediterrán étrendet szeretem, mely nem számít különlegesnek, hiszen a zöldségre, gyümölcsre, tejtermékekre, fehér húsra, gabonára, magvakra helyezi a hangsúlyt. Azt is megtanultam, hogy az évek múlásával csökkenteni kell a mennyiséget. Azt mondta nekem a szakember: 40 körül használd a rendes lapostányért, hatvan körül vedd elő a sütistányért, és amikor úgy hetven felé lépegetsz, fogd meg a mokkáscsésze tányérját, és arra pakold a húst, salátát, gabonát. Számomra ebben a korban a legideálisabb testmozgás a gyaloglás, éppen ezért a húgommal naponta lenyomjuk az 5 kilométert. Ez a minimum, melynek meg kell lennie napi szinten. A gyaloglás jó a fizikumunknak, a szellemünknek, a lelkünknek, és nincs hozzá szükség semmilyen extra eszközre. A felsorolásból a pozitív gondolkodás sem maradhat ki. Higgyék el, az én életemben is voltak, vannak és talán még lesznek is nehéz helyzetek, melyeket kudarcként, esetleg fájdalomként, csalódásként élek meg. De mindig azt mondom, hogy én ezeket mielőbb meg akarom oldani, és erőt gyűjtök ahhoz, hogy ezt megtehessem.

Endrei Judit arról is beszélt, hogy nagyon szeret utazni, és a húgával nemcsak szép, hanem extrém és különleges helyekre is eljutottak szerte a világban. Példákat sorolt, hogy az ismerősei mivel kezdtek el a nyugállományba vonulásuk után foglalkozni: virágkötészettel, történetek írásával, de olyan is akadt, méghozzá egy hölgy, aki pilótavizsgát tett.   

— El kell gondolkoznunk azon, hogy fiatalon miről álmodoztunk, milyen életet akartunk, és mit sikerült abból megvalósítani. Az idősödés korszakában az is szép, hogy elő lehet venni a régi álmokat, vágyakat, mindazt, amire a napi taposómalomban vagy mókuskerékben nem jutott idő. Nem szabad azt kalkulálgatni, hogy jaj, Istenem, hány évem lehet hátra. Egy kilencvennégy éves néninek a fodrász egyszer elrontotta a frizuráját, amire az volt a reakciója, hogy ideje új fodrászt keresnie. Egy másik néni túl a nyolcvanon kezdte el felújíttatni a lakását. Amikor a gyerekei rácsodálkoztak, kijelentette, csak nem fogja még tíz-tizenöt évig ezt nézni? 

A beszélgetésből még nagyon sok mindent lehetne idézni, de a terjedelmi korlátok miatt most már csak Endrei Judit zárómondataira szorítkozom:

— Változik a világ, ezt tudomásul kell venni. És szerintem nekünk is változnunk kell, ha egy kicsit is jól akarjuk magunkat érezni.

(A cikk a szabadkai előadás szerkesztett változata.)