Hej, valamikor régen ilyentájt farkasordító hidegek voltak! Gyerekkorunk szép és izgalmas estéi közé tartozott, amikor a csöndes, békességet sugárzó falusi házban a petróleumlámpa fényénél filkózók hátborzongató farkastörténeteket meséltek. Mert ugye, a farkas kemény teleken kiéhezik, és rátámad az emberre is! Ezt különösen Hegedűs Misa bátyánk, az egykoron híres szajáni juhásznemzedék Szögedéből idevándoroltak leszármazottja tudta élethűen, azt is mondhatnám: hátborzongató hatással elmondani. Merthogy ő a tizennegyedik évi háborúban szibériai fogolytáborba került, ahol - hihető elmondása szerint - olyan cudar hidegek voltak, hogy az ember köpése a földre érve jéggolyóként gurult. Ott ordítoztak estefelé egész farkascsordásk a fogolytábor környékén. Különösen azután, hogy néhányan próbáltak megszökni, mások meg fegyveres kíséret nélkül szállítottak valamit a legközelebbi táborba. Széttépték és fölfalták őket az ordasok! Hogy ebből mennyit lehet elhinni, arról majd később szólok. Most a házőrzőnek is tisztelt kutya következik, amely - akár hiszik, akár nem - éppen ennek az előbb leírt félelmetes ragadozónak a közvetlen leszármazottja! De még ennél is több, ugyanis közeli rokona a róka, a sarki róka, a sakál, a nyestkutya, a dingó, sőt még az afrikai félelmetes és csúf külsejű hiénakutya is, a gnúk és antilopok rettenthetetlen üldözője. Egy 1958-ban megjelent tudományos leírás szerint minden ragadozó atyja a kutya! Ezeket szinte kivétel nélkül megtaláljuk a földteke minden részén, az Antarktisz kivételével: erdőben, sivatagban, tundrán, hegyen-völgyön és pusztán. Valamennyien gyorsan és fáradhatatlanul futó ragadozókká váltak hosszú fejlődésük folyamán, és minden valószínűség szerint már réges-régen együtt üldözték és terítették le zsákmányukat. Ezt teszik a kóbor kutyák ma is. Egy idevágó történetet mondok el.
Valamikor az 1970-es évek első felében muzslai vadászként felejthetetlen vadásztársammal, Halmai Tibor-Illéssel récevadászatra mentünk a Sóhajkai-tó irányában. Látjuk, hogy három jól megtermett házőrző kutya egy őzsutát kerget. Gyorsan egy mélyebb árokba húzódtunk, mert az őz felénk vette az irányt. Két kutya két oldalról próbált az egyre lassuló suta elé kerülni, a harmadik pedig a nyomában volt. Amikor már lőtávolban értek, Illéssel megcéloztuk az oldalt futókat. Társam lövése halálos volt, én csak a második lövéssel találtam el. Ám az erős fekete kan föltápászkodott, és futni próbált, de Illés lövése nem hagyta. Majd a már jól eltávolodó harmadikra is rápuskáztunk, és találatot is jelzett, de elvitte az irháját.
A zoológiai tudomány úgy tudja, hogy kereken 40 millió évvel ezelőtt kialakult az ősragadozókból valamennyi ma is élő ragadozócsalád, majd a kutyaszerűek nagy családja. Fő fejlődésvonaluk elvezetett a farkashoz. A szoros genetikai rokonság bizonyítéka, hogy a farkas keresztezhető a kutyával. Ilyen leszármazottat is láttam.
Még 1966 nyarán a miskolci országos kutyakiállításra utaztam Ozren Radošević közismert újvidéki osztályozó kynológussal. Gödöllőn megállva megismerkedtünk a szintén közismert id. és ifj. Jilly Bertalannal, akik éppen a híres császári kastély egyik épületében laktak. Nagy hírű pointer-kenneljük volt, mégis megcsodálták a kocsinkban levő koromfekete és kávébarna pointert. Állítólag ilyet nem is láttak még. Visszafelé jövet a kávébarnát el is cseréltük velük, két szálkásszőrű kölyök tacskóért. No de rátérek már a farkasra. Ekkor elvezettek minket a gödöllői Filmtelepre. Az udvaron mindjárt mellém szegődött egy nyurga, növendék farkaskutya. Erre azt mondja a gondozó: ,,Látja, milyen hízelgő, pedig 25 százalékos farkasvér van benne?!' Aztán megmutatta az anyját, amely ,,igazi farkas' és farkaskutya keresztezésével született. Bizony, az még ránk vicsorgatta fogait, amikor tágas ketrecének közelébe merészkedtünk.
Talán a kitalált vagy eltúlzott történetek következtében a farkasok kultúránk népi hagyományaiban úgyszólván visszataszító helyet foglalnak el. Nem is olyan távoli őseink számára ők voltak a téli éjszakák rettegett ellenségei, erős és alattomos ellenfelek, amelyek erdőn és mezőn át makacsul üldözik és a város szélén terítik le a szerencsétlen üldözöttet. A farkasfalka üvöltése és az éjszakában fölvillanó, zölden tüzelő szemek évezredeken át rémületben tartották az embereket. Pedig a farkasok még falkában sem ilyenek. Persze, megtörténhetett - például Szibériában vagy Kanadában -, hogy kiéhezett farkasok támadtak eltévedt, elfáradt magányos utasra, aki már védekezni is képtelen volt.
A farkas éppen az embertől fél a legjobban! Ezt egy, a Delibláti-homokpusztán megszervezett farkasvadászaton hallottam, ottani vadászoktól. Ha nem is látja, csak szagát veszi az embernek: hanyatt-homlok menekül. Több személyes példát is fölsoroltak. Télen lesbe álltak a farkas jól bejáródott csapdájának közelében, meg is jelent az éji holdvilágnál, aztán hirtelen visszavágódott, és pillanatok alatt eltűnt. Emberszagot fogott.
Régebben olvastam, hogy Tolsztoj, a híres orosz író is nagy vadász volt. Az írást egy rajz illusztrálta: a trojkás szánon két ember. Az egyik a megvadult lovakat igyekszik féken tartani, a másik pedig a szánkóra felkapaszkodni igyekvő farkast lövi, sőt egyet már előbb is eltalált a falkából.
Hát ilyenek voltak a régi, a hallgató és az olvasó számára hátborzongató - mégis megfogó farkashistóriák.