- Szabó Attila felv.

Ki ne hallott volna Szabadkán dr. Evetovics Lajos sebész szakorvosról, aki gyors és hatékony beavatkozásaival emberek százait mentette meg a biztos haláltól, s aki a megannyi szenvedés láttán is képes volt megmaradni életigenlőnek, sőt amerre csak jár, szellemességével rendre jó kedvre deríti a búslakodókat. Feleségével, annak élettörténetével hosszú írásban foglalkozott lapunk tavaly a Lifka Sándorról, a közép-európai kinematográfia úttörőjéről szóló cikkében. Edit asszony Lifkáék neveltlányaként sok mindenről beszámolt, amiről eddig nemigen volt tudomása a nyilvánosságnak. Most az ő magánéletükbe igyekeztünk bepillantani. Okulásul valamennyiünk számára.
Az Edit asszonnyal való, késő estébe nyúló beszélgetésünk alkalmával toppant haza - egy jól végzett műtét után - viszonylag frissen és derűsen a francia Louis de Funes filmszínészre kísértetiesen emlékeztető doktor úr, aki a fia, Alex magánklinikáján továbbra is be-besegít. - Képzelje, még álmomban is folyton csak operálok! - jegyzi meg tettetett bosszúsággal, s nagy lelkesedéssel máris mutatja a ,,gyűjtemény'-ét: nézzem meg azokat a kanalakat, jobban mondva kanálnyeleket, rigliket, miegyebeket, amelyeket annak idején kórházi sebészként kioperált a ,,szabad levegőre vágyó' rabok gyomrából. Van belőlük jócskán. Mint ahogy, persze, minden más sebészkollégája is eldicsekedhet hasonlókkal. Anekdotaként mesél el egy igen-igen ,,rázós' esetet, amelynek a Rómeó és Júlia címet adta: - Egy vasárnapi ügyelet alkalmával éppen megállapítottuk a kollégákkal, hogy úgy látszik, végre egy nyugodt esténk lesz, amikor egyszer csak a bajai szőlőkből behoznak hátszúrással egy fiatal lányt. (Összeveszett a fiújával, nem akart vele diszkóba menni, erre az fogta a konyhakést, és féltékenységi rohamában hátba szúrta...) Elláttuk, majd elhelyeztük a sokkszobában. Éjfélkor megint hívnak: azonnal jöjjek le, has- és mellszúrással behoztak egy fiatalembert. å volt a Rómeó. Azt hitte, megölte a szerelmét, s maga is véget akart vetni az életének. Fél egytől reggel nyolcig tartott a bél- és a tüdőműtétje. De ,,kihúztam'. Aztán összeházasodtak... Lő- és szálfegyver ejtette sérüléseket rendszerint szanál a jó sebész, egyedül a rák okozta bajokat nem sikerül mindig orvosolni, főleg, ha későn érkezik a beteg.
A jugoszláv sebészet világviszonylatban is elismert volt egykor, mondja, Marokkóban, ahova az elmaradott országok nemzetközi megsegítése kapcsán küldték ki a hatvanas években, nagy elismerésben részesült a klinikát vezető francia orvosprofesszor részéről. Elismerte: a mi kelet- és közép-európai orvosaink általános szaktudása sokkal nagyobb a nyugatiakénál, akik főként egy-egy szakterületen igyekeznek tökélyre vinni a képességeiket. Mivel öt-hat nyelvet beszél a doktor úr, az itteni sportklubok annak idején szinte versengtek a kegyeiért: az ökölvívókkal és a gyeplabdázókkal összejárta a fél világot, miközben mind a szak-, mind a nyelvtudását kamatoztathatta. Az Elefántcsontparttól kezdve Észak-Európáig bejárta a világot. Közismert róla, hogy imádja a hivatását.
- Már gyerekkoromban, békaboncolás közben, nyilvánvaló volt rólam, hogy lesz belőlem valami: vagy hentes és mészáros, vagy sebész. Hát sebész lettem. A Kalocsán végzett, s nyugdíjazásáig a Bajai úti iskolában tanító apám olyan szigorúan nevelt, hogy azt mondtam anyámnak: vagy kiírat az ő iskolájából, vagy a Palicsnak megyek. Így kerültem a Vörös Ökörbe, a postához, s aztán szerencsésen el is végeztem az elemit... Újvidéken meg a specializációt. Hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy a nyelvtanulást kora gyerekkorom óta forszírozták. Mivel az anyai nagyanyám apatini sváb asszony volt, nekem már a Miatyánkot is három nyelven kellett tudnom, s hároméves korom óta taníttattak franciául, majd angolul... Megint elmesélnék egy anekdotát: a lányom, Bea, aki francia szakos tanárnő - igaz, nem kap munkát a szakmájában -, elszegődött idénymunkára, fordítónak, amikor Szabadkán volt valami nagy nemzetközi futball-ramazuri. Kije van, kérdezték tőle a franciák. Apja. Tud-e franciául? Tud. Kije van még? Bátyja. Tud-e franciául? Hogyne tudna. Kije van még? Anyja. Tud-e franciául? Természetesen!... Több se kellett a vendégeknek. Felkerekedtek, s egy hatalmas rózsacsokorral beállítottak hozzánk megnézni, hogy fest az a család, ahol még a kutya is beszéli a nyelvüket!
- A korcsolyapályán ismerkedtünk meg - veszi át a szót a bájos, disztingvált modorú háziasszony, aki végzettségére nézve magyartanár, de legtovább a Közgazdasági Karon dolgozott mint az általános ügyosztály megbecsült vezetője. - A zsidó származású nevelőanyámnak tüstént megtetszett, mert a soványságából és az orrából ítélve azt hitte, szorgalmas zsidógyerek a választottam. Pláne, amikor asztalosként mutatkozott be neki, noha igazából abszolvens volt már az orvosi karon. Szerelem volt első pillantásra... Fél év múlva összeházasodtunk.
- Azóta sem korcsolyázom! Sajnos, világéletemben optimista és naiv voltam... Mert én hiszek az emberekben - kajánkodik a házigazda, aztán készségesen elismeri: kiváló a házasságuk. Megvannak közöttük az együttéléshez nélkülözhetetlen érintkezési pontok. Amelyek az ő esetükben a következők: mindketten szeretnek olvasni, rajonganak a zenéért, jókedvűek és optimisták. Ez az a három dolog, ami összeköti őket. Már 53 éve.
- Nekem természetesen el kellett fogadnom azt az életstílust, amely egy ilyen felelősségteljes állással jár - vallja Edit asszony. - Mert valójában mi a gyerekekkel általában nem voltunk premier plánban. Az első volt a hivatása. Közös programokat csak akkor csináltunk, ha a szolgálat megengedte. Akkor utaztunk, kirándultunk, összejöttünk a barátainkkal... A gyerekekkel főként én foglalkoztam, ugye, genetikailag is erre vagyunk predesztinálva mi nők. Ez lehet, hogy maradinak hangzik, de én azt gondolom, ha az anyáknak több idejük volna a gyereknevelésre, ha az apák keresnének annyit, hogy a feleségeknek ne kelljen a családon kívül máshol robotolniuk, másként festene a társadalom is.
- Most szabad időnkben nagyokat sétálunk mi ketten, rádiózunk, tévézünk, hangversenyekre járunk - mondja a doktor úr. - És néha visszaemlékezem az ifjúságomra, amikor ejtőernyősként 1000 méterről ugráltam le a repülőgépből - az első s talán az utolsó sebészként... És közben igyekeztem mindent megtanulni, ami a hivatásomhoz tartozik. Mert számomra az egyetlen tekintély: a tudás. Bármilyen téren is szerezze az ember.
S hogy miként őrizheti meg az ember a fizikai és a szellemi frissességét? Egyszerű - hangzik a válasz. - Nem szabad leállni. Dolgozni, menni, csinálni kell. Amíg csak szusszal bírjuk.