Az anyós
Perisity Irma
2020.12.04.
LXXV. évf. 48. szám
Az anyós

A fenti szó hallatán a legtöbbekben felébred valamiféle ellenszenv, sokszor hallott, elcsépelt viccek, melyek mindegyike az anyóst hivatott elmarasztalni. Márpedig anyósa mindenkinek van, aki párhoz kötötte az életét. Embere válogatja, kinek milyen jutott, de Anikó története egészen más fényben tünteti fel.

— Tudom, az anyós csak úgy jó, ha porhanyós mondást szívesen hangoztatják azok, akiknek a páros élet folyamán nem sikerült családi kapcsolatot teremteniük a párjuk anyjával — mondja a fiatal, feltűnően csinos asszony, miközben süteményt tesz a hat-hét éves kislánya elé. — Nekem ezen a téren teljesen más tapasztalatom van. Édesanyám egy influenzajárványban meghalt, amikor ötéves voltam. A szüleim szerelemből házasodtak össze, mindkettőjüknek egyetemi oklevelük volt, jól szituált családból származtak, így amikor megszülettem, minden jel arra mutatott, hogy csodálatosan szép életem lesz. Hát, nem így történt. Apám rettenetesen nehezen viselte anya halálát. A legkorábbi emlékeim arról szólnak, hogy apa becsukja a hálószoba ajtaját, és én az ajtó előtt állva hallgatom, hogy bent zokog.

Egy évvel anyu halála után apám összehívta a kevéske rokonságot, és közölte, nem bírja tovább, nem tud belenyugodni, hogy anya nincs többé. Miattam élni akar, de környezetet kell változtatnia. Az ő szülei már meghaltak, anya édesanyja élt az egyetlen nagybácsimmal és a családjával, de nem a mi városunkban. A nagybácsi két lánya már iskolába járt, de nem voltunk szoros kapcsolatban. A család úgy határozott, hogy én itthon maradok legalább addig, amíg az elemi iskolát be nem fejezem. Apám eladta a lakást, és két hónap múlva Svájcba vándorolt, én pedig két kofferrel meg egy óvodás kis hátizsákkal megérkeztem a nagybácsiékhoz.

Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velem, a bácsikám valóban szeretett. A felesége időnként undok volt, de tudtam, el kell viselnem, mert nincs sem anyukám, sem apukám. Apa rendszeresen küldött pénzt a nagybácsinak, levelet is írt időnként, meg néha felhívott telefonon, de évekig nem láttam őt. Habár nagyon kicsi voltam, amikor elkerültem otthonról, ösztönösen éreztem, nekem kell alkalmazkodnom, ha azt akarom, hogy elfogadjanak. És ennek köszönhetem, hogy kialakítottam egy olyan mikrokörnyezetet, amelyben otthon voltam. Zajlott az élet körülöttem, de ha akartam, bezárkóztam az én világomba, és ott biztonságban, jól éreztem magam. A szomszéd családban élt egy velem egykorú kislány és egy két évvel idősebb fiú. A kislánnyal megbarátkoztam, a fiúba pedig szerelmes lettem.

A középiskola harmadik osztályába jártam, amikor a fiú először megcsókolt. Én fülig szerelmes voltam, annál is inkább, mert mindenki jó szemmel nézte a kettőnk viszonyát. Leérettségiztem, apám pedig azt akarta, hogy egyetemre menjek, hát beiratkoztam. Újvidéken akkor nem nyílt meg a kiszemelt szakom, így Belgrádba kerültem, habár nem beszéltem tökéletesen szerbül. Mégis elmentem. Pedig tudtam, hogy a fiú igazi szoknyavadász, de úgy gondoltam, ha igazán szeret, nem történhet semmi, ami elrontaná kettőnk viszonyát.

Apa küldte a pénzt, a nagybácsiéknál minden rendben volt, de a szerelmi kapcsolatom nagyon gyakran került hullámvölgybe. A fiú anyja szinte mindig az én pártomat fogta, elítélte a fia nőügyeit, és amikor harmadévesen terhes lettem, vele közöltem először. Őszintén örült, és megpróbált rendet tenni a fia körül, de nem sok sikerrel. Megszültem a kislányomat — abban az időszakban éppen velem volt az apja. Apám akkor jött először haza, amikor bejelentettük, hogy összeházasodunk. A lányunk kétéves volt, amikor megtartottuk a négyszáz személyes lakodalmat. Anyósoméknál laktunk, így szemtanúi voltak fiuk minden „kirándulásának” meg bocsánatért esdeklő visszatérésének. Én a kislány mellett fejeztem be az egyetemi tanulmányaimat, de nem dolgoztam. Anyósom úgy vigyázott rám és az unokájára, mintha anyu a másvilágról súgta volna neki, mit kell tenni. Amikor megtudtam, hogy a férjem egyik „kísérője” terhes, elhatároztam, hogy ha belehalok is, véget vetek a sorozatos megalázásnak. Beadtam a válókeresetet, és néhány hónap alatt el is váltunk. Anyósom hallani sem akart arról, hogy visszaköltözzek a nagybácsiékhoz. És ezt olyan természetesen, emberségesen tette, hogy nem is éreztem rosszul magam. A volt férjem költözött el, együtt él valakivel, a lányunkat időnként elviszi fagylaltra, de ennyi és semmi több! Anyósommal sikerült egy olyan kapcsolatot kialakítani, amely semmi máshoz nem hasonlítható. Ő a barátnőm, anyu helyett anya, az idősebb, az okosabb, aki mindig meghallgat és mellettem áll. Ő beszélt rá két évvel a válás után, hogy mozduljak ki otthonról, szórakozzak, éljek. Ne tűnjön túlzásnak, de tiszta szívből ragaszkodom hozzá. Nemcsak azért, mert nekem ad igazat, hanem azért is, mert tiszta, önzetlen módon bánt velem mindig, talán neki köszönhetem, hogy sosem jártam anyu sírjához panaszkodni. Elnézem a lányomat, és minden alkalommal arra gondolok, olyan anyós leszek, mint az enyém, hogy rám sose vonatkozzon a bevezetőben idézett mondás.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..