Zsámboki Dénes 1991. március 2-án született Pancsován Zsámboki Sándor villanyszerelő apa és Tóth Irén cipész anya második gyermekeként. Tőlük az életmintákon kívül sajnos a munkanélküliek sorsát is örökölte a nála hat évvel idősebb Sándor fivérével együtt, aki az asztalosszakma mellett tette le voksát. Mellőzve a haszontalannak tűnő fejtágítást — természetesen az általános iskola nyolc osztályának elvégzése után — Dénes az akkortájt a Bánság déli részein is oly népszerű ECDL-kurzus követelményeivel nézett farkasszemet. Jelenleg a torontálvásárhelyi téglagyárban dolgozik „fizikusként”. Vagyis kétkezi, fizikai munkásként. 
Szűkszavú önéletrajzában prózai valójából az ifjú mindössze ennyit kívánt elárulni. Szerencsémre grafikai és fotós alkotásai sokkalta beszédesebbek. Ékesszólóan hozzák a témát: a metafizikai csapongással egybefolyó, ugyanakkor a nyers valósághoz való elszánt ragaszkodást, mely utóbbit — állítása szerint — voltaképpen ugyancsak az anyatejjel szívta magába.
— Kisiskolás koromban volt egy kedves jó barátom, aki szerintem mindnyájunk közül a legszebben rajzolt az egész osztályban. Nem győztem csodálni elképesztő műveit, és bármennyire csalfán hangzik is, az irigykedés helyett követendő példaképemül választottam őt — elevenítette fel a múlt ködébe vesző, bátorkodó művészi lépéseit Dénes, a külsőre meglehetősen vadócforma, a mindennapok igazságtalanságai ellen is hevesen lázadó zsenge huszonéves srác. Egyik-másik ceruzaműve, túlzás nélkül, akár önarcképnek is beillenék. Pedig nem azok.
— Életre hívott figuráim furcsa ötletekkel és gazdag képzelőerővel, továbbá  személyiséggel és jellemmel egyaránt „felruházott” alakok. Ez talán abból ered, hogy rajongója vagyok a kiváló mesekeretű, akcióval és karakterekkel teli Final Fantasy filmeknek, illetve az ugyanilyen nevű számítógépes játéknak. Noha rajzaimhoz elsősorban az akciófilmekből merítem az ihletet, olykor a Természet fény-árny játéka is alkotásra szólít — kerekítette teljes egésszé egykori tanítványom önnön, életjelt adó művészi szárnypróbálgatásának szavakba szedett rezdüléseit.
Kissé kócosan, mégis bizakodóan nevet a szemébe a faluban való maradásának, a terveitől eltántorító egzisztenciális kilátástalanságnak. Egyelőre. Az alkotás és a ragaszkodás ölelésében.