Legalább egyszer életében mindenkinek megnyílik az aranykapu. Két hónapra, két percre? Néha csak míg átfut a tűzvonalon -- ezt a katonai előképzés hadviselt előadója fejtette ki a fiúknak. Ne indulj elsőnek. Sem utolsónak. A második a biztos.
Mi a biztos? Örök bánata lett Mengyi Bandinak, hogy lemaradt a kínai ösztöndíjról. Nekilódult, lebeszélte magát. Gyalázatos az angoltudása. Tengerbe esik a gép. A vérébe másznak a trópusi férgek. Verejtékezve ébredt: mire hazajönne, talán meg sem lesz az ország... És még ha meg is tanul kínaiul! Legfeljebb küldöttségeket vezetgethet majd bácskai disznóhizlaldákban.
Mindig elvágyódott, tudja Isten, miért. Olykor sóvárogva leste, mikor ereszkednek már le különös lények, hogy magukkal vigyék.
De őérte nem jött senki.
A tévében látta, a zubbonyos sárga emberek ugyanúgy karikáznak, mint a Sever villanymotorgyárba tartó munkások reggelente, ellepik a sávot. Beesett az arcuk, mint az apjáé a fogság után. De tekernek vidáman.
Kikezdte ábrándját a tötyörészés. És szépen elmosta a határidő napját. Elkésett az orvosi igazolással. Villámként futott át rajta: maradásra ítélte magát. Üres tekintettel nézett ki az ablakon. Az esőfüggönyön át hogy ragyognak a kajla pagodák.
Maflaságát eltemette mélyre. Tudta, ezután itt kell mindent jobban csinálni. Hogy jóváhagyassa magával, ami történt. Semmi elől ki nem térhet. A kudarc szó törölve. És nyugodjon békében Hufnágel Pisti.
Fogcsikorgatva keresett kapaszkodót. Talált is. Kosztolányi novellahőse németből fordítgat Pesten kínai novellákat, és amikor sarokba szorítják, kiszalad a száján, igenis tud kínaiul. Hogy ezt igazolja, egy remete elszántságával elsajátítja a nyelvet. Idővel eljut Kínába -- és végül elnyeli a Kelet. Lám, nem érte meg neki, bólogatott Mengyi Bandi. Kinek szólt az egész élete? Elment Kínába -- plusz egy főnek? Kinek fáj a veszte?
Krleža novellájában egy orosz álmodozó szintén eljut Kínába, a vágyott tündérkertbe, egy hadúr megbecsült tolmácsaként. Vérben kell gázolnia a barbár hadjáratban. És szájába veszi a pisztoly csövét. Mengyi Bandi legyintett. Mindenhol ugyanaz éri utol az embert. Az életedből nem tudsz elutazni. És talán már nem is igazi kínaiak a kínaiak.
Hanem amikor hirtelen rosszabbra fordult minden, a mi Bandinkba bele-belesajdult a sosem kóstolt élete. Megcibálta a szél az aranykapu betett szárnyát. Hogy ne kísértse többé, nem járt kínai piacra, étterembe. Jobban kerülte a csöpp kis nőket -- épp őket! --, mint azok minden hozzá hasonló nagyorrút.
Mert a maradás lett nagy kaland errefelé: ugrás az ismeretlenbe. És a horizont mind leverőbb. Keleten és nyugaton. Amit suttogva a kontraszelekció posványának mondtak, színt váltva maradt, ami volt, silányság: a minőség ellenforradalma. Nemcsak a színen, hanem a szívben -- mert elfogadva.
De annál szívósabb a megmaradás bevésett parancsa.
Miben utazol? -- akaratlanul belehallgatott egy párbeszédbe az első napokban, amikor már Pesten villanyt szerelt és újságok barkácsrovatánál külsőzött. A két pacák a szomszéd asztalnál hunyorogva méregette egymást. Alumínium, súgta a kérdezett jelentőségteljesen. A másik hümmögött. Drótkefe. Jól értette? Tényleg drótkefét mondott?! Vagy ez csak egy célzás, komoly üzleti ajánlat? Mert csajkába, kondérba elég a homok is a súroláshoz, de komoly darabokhoz tényleg legalább drótkefe kell... Hát ez lesz itt a kapitalizmus, lassult le Mengyi Bandi szívverése. Mit sem sejtő teflonok és kukták, drótkefék vagy rakéták útközben gazdát cserélnek egy hajórakományban, és a titokzatos pénzszelepek bearanyozzák a dörzsöltek délutánját.
No de jó lesz ez is. Valamire jó lesz... Ha nem is marad olyan tartós, mint az ő becsei cipőkeféje, melynek meg se kottyantak sem a sanyarú diákévek, sem a hadi szolgálat -- még Pesten is azt használja. Mert miben utazik Mengyi Bandi? Erősáramú technikusként?! Ha legalább mérnök lenne, vagy ha eleve gyengeáramos...! Nem vitte többre, mit hogy digitális kábeleket szerelget, percre kimért rendben, pesti lakásokban, amelyek ajtajában a népszámláló-biztosok fülébe is a kéredzkedő kiskutya vinnyogása és valóvilágerek háttérzaja szüremlik, míg előkászálódik az oda tartozó kortalan asszony, meg nem született gyermekek özvegye, hálátlanság hajótöröttje, aki a szürke doboz foglyaként bámul esténként a fényes dobozba. Egyedül. De hát nyilván már Kínában sem dívik, hogy tévénézésre összeverődik az egész szomszédság, mint Mengyi Bandi gyermekkorában volt szokás mifelénk...
Helyette manapság minden jobb kávézóból meccsrivalgás és gépzene árad. Mozog a láb, rándul a csípő, hasad a száj! Minek ilyesmi annak, akit már dögrováson látnak? Nem utazik ő semmiben -- a mi Bandinkra utazik mindenféle kucséber: életbiztosítók, meg visszérben, hályogban, csontritkulásban a gyógycentrumok, miután valamelyik címlistáról megvették a számát, és kötegben leosztották egy bércsiripelő asszonykára.
Kínában most készülnek bevezetni az általános betegbiztosítást. Ott a sorszámtépő automata is fölösleges lesz a zsúfolt rendelőben, amilyen fegyelmezett nép a kínai -- ha még az. Netán majd úgy lepi el a sárga faj a földet, hogy egy szökőár idesöpri maradékát, Mengyi Bandi akkor nem tud majd mit mondani, de azért bátorítólag rájuk mosolyog. Emberek vagyunk. Menni vagy maradni? Nem ez a kérdés. Hanem hogy mi a te kereszted.