...egy anyával, négyszeres nagyanyával és hétszeres dédnagyanyával ≈ A beszélgetés bemutatkozással kezdődött. A lukácsfalvi Babusko Anna egy szajáni származású pásztorember és egy erzsébetlaki háziasszony gyermekeként látta meg a napvilágot.
Összesen nyolcan voltak testvérek — öt leánygyermek és három fiú —, közülük már csak öten vannak az élők sorában.
Mint mondta, szülei nagyon jó emberek voltak, mindkettejükre szívesen emlékezik vissza. A gyermekeiket egyformán szerették, sohasem kivételeztek. Annak ellenére, hogy nem voltak gazdagok, a fiúgyerekek házat kaptak, a lányok pedig bútort — mint az abban a régi időben szokás volt. Náluk is így történt, és ez így volt rendjén.
Amikor Annus néni már családostul Németországba költözött munkát vállalni a jobb megélhetés reményében, akkor az édesanyja minden távozáskor sírva fakadt a kapuban, marasztalta volna őket, vagy azt kérte, legalább ígérjék meg, hogy hamarosan végleg visszajönnek. Az édesanya példakép volt, sohasem volt egyikükhöz sem goromba.
— El is döntöttem, ha megöregszem, én is ilyen leszek. Nekem két lányom van — Piroska és Irénke —, és nem is bántam velük durván. Amit meg lehetett nekik adni, azt a férjemmel mi meg is adtuk. Négy unokám van, és most már hét dédunokával büszkélkedhetek. Nagyon szeretem őket — mondta Annus néni, és még hozzáfűzte, szeretet és szeretet között is van némi különbség.
— Az ember a saját gyermekét talán másként szereti, mint az unokákat. A saját gyerekeinkre nyilván nem volt annyi időnk a munka és az egyéb elfoglaltságok miatt, de az unokák érkezése után már kezdünk időmilliomosokká válni, és a szeretet is megsokszorozódik. A dédunokák esetében pedig ez nem is mérhető, kimondhatatlanul szeretem őket. Meg talán sokkal több türelme van az embernek, amikor megöregszik. Persze manapság már nem merem elvállalni, hogy teljesen egyedül vigyázzak rájuk, félek, nehogy elessek velük, vagy valami baj történjen, de ha tudok, bármiben segítek. Ha itt vannak a dédunokák, a kicsik, hagyom a dolgomat későbbre, inkább rájuk összpontosítok, élvezem a velük töltött pillanatokat — mondja Annus néni.
Irénke lánya férjével és családjával Németországban él, ezért két unokával és négy dédunokával csak legfeljebb évente egyszer találkoznak, akkor is nagyon össze kell egyeztetni az időpontokat. Olyankor a legboldogabb, amikor mindenki jelen van, és körülölelheti a dédunokákat, név szerint Deniszt, Markót, Milánt, Magdalénát, Tamást, Tivadart és Teodort, mert ők a szeme fényei.
Végezetül egy füzérre való gondolatot lehetne idézni, amelyek nemcsak Annus nénire, hanem minden anyára, édesanyára vonatkoznak.
„Az anya nemcsak egy gyermeknek ad életet, hanem a szeretetnek és az örömnek, amelyet valaha magának remélt.” Vagy: „Az anya azt is megérti, amit gyermeke nem mond ki.” Esetleg: „Az egyik legértékesebb ajándék, amelyet anya a gyermekének adhat, a jó példa.” (Ismeretlen szerzők)
