— Ebben az országban, pontosabban a szétzüllesztett Jugoszláviában születtem, és habár több mint húsz éve élek külföldön, ezt tartom szülőföldemnek — mondja a beszélgetőtárs. — Az ember nem ugorhatja át a saját árnyékát, így én sem tudok úgy viselkedni, mintha semmi közöm sem volna ehhez az országhoz. Itt születtem, itt fejeztem be a középiskolát, itt tanultam meg, milyen, ha elvált szülők gyereke vagy. Egyszóval mindennel, ami meghatározza az ember életútját, itt ismerkedtem meg, és mivel a terveimet nem tudtam megvalósítani, szedtem a sátorfámat. Itt hagytam az anyámat és az öt évvel idősebb bátyámat. Épphogy megszülettem, az apám lelépett egy alig tizennyolc éves nővel, akinek gyereket csinált. Elvált az anyámtól, ő pedig Ausztráliába repült az új asszonnyal, akinek a szülei már néhány éve ott éltek. Nagykorú voltam, amikor megismertem az apámat, aki látogatóba jött a lányával, aki néhány hónappal volt fiatalabb nálam.

Én Ausztriában találtam új otthonra, oda vittem a feleségemet is, akivel három gyerekünk van. Anyám miatt nem szakítottam meg a kapcsolatot a hazámmal. Ő itt élt a bátyámmal, aki nem volt éppen egy szorgalmas, felelősségteljes férfi. Megnősült, a felesége egy végtelen jóindulatú, szorgalmas, csinos nő volt, aki két kislányt szült. Mivel mindig a batyus volt anyám kedvence, ő a nősülés után sem hagyta el a szülői házat. Ott maradt anyámmal, aki ki nem állta a menyét, féltékeny volt minden léptükre. Azt gondolom, anyám volt a felelős azért, hogy a batya mellékvágányra tévedt. Elsősorban nem volt rendes munkája, pedig jó szakmát tanult. Most hatvanéves, de azt hiszem, egyetlen szolgálati éve sincs a munkakönyvében. Néhány hónapra kijött hozzám, de nem tudott rendesen viselkedni, normálisan dolgozni. Ha nem a kedve szerint történtek a dolgok, egyszerűen fogta magát, és hazament. A felesége tartotta el a családjukat. De anyám mindig talált mentséget számára. Sokszor megkíséreltem, hogy beszéljek velük, de hiába.

A bátyám idővel inni kezdett. A felesége ezt már nem tudta elviselni, és visszament az anyjához. Elváltak. Anyám nyugdíjba vonult, és kettejük rezsiköltségét anyám szerény nyugdíjából kellett fedezni. Időnként segítettem, de sosem volt elég. A bátyám egyre többet ivott — és egyre erőszakosabb lett. Anyám egészségi állapota gyorsan romlott. Az égvilágon mindent ő csinált. És közben, ha nem tudott pénzt adni a testvéremnek italra, az lassan veréssel nyomatékosította a követelést. A szomszédok sokszor hívtak telefonon, és elmondták, hogyan viselkedik a bátyám, de soha senki nem avatkozott be a dolgaikba. Ha részeg volt, és anyának nem volt pénze több pálinkára, a testvérem olyan cirkuszt csinált, hogy az ordítása messzire hallatszott. Ilyenkor anyám bekékült szemmel, összetört szemüveggel, felsebzett karral ment másnap a piacra, és ha találkozott egy-egy ismerőssel, mindig volt meséje, mi történt vele: vagy leesett a létráról, vagy sárba lépett, és elcsúszott. De amikor hazajöttem, a szomszédok beszámoltak róla, mi minden történik nálunk. Tudja, az a legszomorúbb, hogy senki sem avatkozott közbe, még akkor sem, ha anyám hangosan könyörgött a bátyámnak, hogy ne bántsa. Mindenki azzal igyekezett igazolni érdektelenségét, hogy nem lehet beleavatkozni a családi veszekedésekbe. És az a legnagyobb bánatom, hogy magam sem tettem semmit érdemben. Meg kellett volna fenyegetnem az alkoholtól már szinte beszámíthatatlan testvéremet, mert anyám hallani sem akart róla, hogy velem jöjjön Ausztriába. Nem hagyhatom itt a beteg testvéredet — volt az indok. Sosem lesz bizonyítva — mert igazából nem is akarom tudni — anyám halálának igazi oka. Engem a testvérem értesített, a hivatalos jelentésben az áll, hogy szerencsétlenül esett el, és a fejsérülés halálos volt. A bátyámon nem látszódott, hogy ő lenne a felelős anyánk haláláért. Amikor a halottasházban megkérdeztem tőle, bántja-e a lelkiismerete, azt válaszolta, inkább engem kellene, hiszen nekem van pénzem, mégis hagytam, hogy meghaljon azért, mert neki nem volt. Már több mint két éve, hogy anyát eltemettük, de én még mindig azzal gyötröm magam, felelős vagyok-e a haláláért. És semmit sem tehetek, mert még a közvetlen szomszédok — akik tanúi voltak az anyám és a bátyám közti viszonynak — sem vállalták, hogy tanúskodjanak. Úgy érzem, anyám sem akarná, hogy az igazság kitudódjon. Így bennem is marad a kínzó lelkiismeret-furdalás, melyre nincs feloldozás.