Ha filmen látunk rendkívüli történetet, furcsa emberi sorsot, azt mondjuk: jó a forgatókönyv, érdekes a mese. A mindennapi életben, környezetünkben is történnek forgatókönyvbe illő dolgok, tanúi lehetünk furcsa emberi sorsoknak. Sajnos, mindennapi gondjaink közepette már nemigen figyelünk egymásra, környezetünkre. Pedig számtalan esetben csak egy csöppnyi egymásra figyelés is életmentő lehetne - állítja Dénes, és igaza van.
- Őszintén szólva azt hiszem, legszívesebben már nem is beszélgetnék magával - mondja a fiatalember. - Hiszen mi köze van akár magának, akár az olvasótábornak ahhoz, hogyan jöttem én a világra, mi nyomja a szívemet, mitől venném legszívesebben a tarisznyát a hátamra és mennék, amerre az út vezet. Tudja, ezt a nagyapám mondta nekem mindig gyermekkoromban, akivel nagyon sokat bolyongtam a környéken. Otthon, ha készülődés közben megkérdeztem tőle, hova megyünk, mindig azt válaszolta egy titokzatos mosoly kíséretében, hogy: amerre az út vezet. Most már tudom, mire gondolt, ez valójában azt jelenti, mindegy, csak menjünk. Hát én is azt mondom, mindegy, ha már így összejöttünk - ráadásul a találkát én kértem -, essünk túl a nehezén, utána tán könnyebb lesz. Valójában a lány ötlete volt, akivel járok, hogy meséljem el a történetemet. Azt mondja, és ebben, úgy érzem, igaza van, az mindegy, hogy a dolgokat már nem lehet megváltoztatni, de ha elmondom, hogy ilyen is van, többet talán nem történik meg. De az is lehetséges, hogy csak mi ketten tartjuk embertelennek azt, ami megtörtént, mert úgy gondoljuk, senkinek sincs joga az életre egy másik élet árán. Az én sorsom is bizonyítja, hogy nincsenek örök titkok, előbb-utóbb minden kiderül, sokszor véletlenül, de mindenképpen kitudódik. Bevezetőül talán annyit kell tudni rólam, hogy egy nagyon jómódú idősebb házaspár egyetlen fia vagyok. Az apám (!?) már elmúlt ötvenéves, amikor én megszülettem, az anyám is a negyvenet töltötte be. Nagyon boldog, szinte mesébe illő gyermekkorom volt, habár akkor ezen a tájon nem éppen tündérmeseként folyt az élet. Velünk élt az anyai nagyapám, aki már közel járt a hetvenhez, amikor én megszülettem, de olyan vitális, életerős öregember volt, hogy végigbarangolta velem egész Vajdaságot, mindent, ahol valamit látni, tanulni lehet. Imádtam az öreget, azt hiszem, ha ő élne, talán segítene, hogy megtaláljam a nyugalmamat, megválasszam a következő lépésemet, az utat, amelyet járnom kell. Így magam kínlódok, a barátnőmnek öntöm ki a szívemet időnként, a szüleimmel nem akarok beszélgetni, mert úgy érzem, kijátszottak, hazudtak nekem.
Amikor iskolába indultam, sokszor furcsállottam, hogy az én szüleim úgy festenek, mint az osztálytársaim nagyszülei, de akkor ez még nem volt fontos, csak furcsa. Volt egy nagyszájú kislány az osztályban, aki egyszer megkérdezte: neked nincs anyukád, hogy mindig a nagyid jön érted? Ugyanezt a kérdést otthon én is feltettem anyunak, aki igyekezett megmagyarázni, hogy egy családban a gyermek sokszor késve érkezik, de ez nem jelent semmit, mondta, az a fontos, hogy nagyon szeretjük egymást. Engem valóban nagyon szerettek, azt hiszem, még most is szeretnek a szüleim, és ha azt mondanám, hogy én nem viszonzom az érzéseiket, hát hazudnék. Hiszen én rajtuk kívül senkit sem ismertem, akihez tartoztam volna, aki szeretettel ölelt volna magához. Mint egy jómódú család egyetlenkéjét könyveltek el az iskolában a társaim. Sokan, azt hiszem, még irigyelnek is, mert én az égvilágon semmiben sem szenvedtem hiányt eddig. Őszinteségben, egyenes beszédben talán, de arra már rájöttem, hogy ezt nem lehet megvenni. Négy évvel ezelőtt, a gimnáziumban az érettségi bálra készülődtünk nemcsak az osztályban, hanem otthon is. A mindig nyugodt, csöndes apám is szinte lázban égett, habár fájnak a lábai, rótta velünk a városban az utcákat, hogy megtaláljuk együtt a legszebb öltönyt. Az iskolában egy szünetben éppen azt vitattuk, ki mit vett, mire az egyik fiú megjegyezte: könnyű neked, a te szüleid nemcsak téged vettek meg, hanem a legjobb cuccot is a városban. Abban a pillanatban valahogy elszaladt a fülem mellett a megjegyzés, de a következő szünetben a falhoz szorítva kértem tőle magyarázatot. Azt mondta, ha nem vagyok hülyegyerek, magam is rájöhetek, hogy a szüleim sokkal idősebbek a normálisnál, de egyébként kérdezzem meg őket, talán elmondják, amit az ő szülei tudnak.
Mit mondjak, milyen beszélgetés volt otthon ezután! Először a szüleim úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának, aztán az apám hozta meg a döntést, és elmondta, amit tudni akartam. Bár ne akartam volna! Mindkettőjüknél szervi hiányosság okozta a meddőséget, sokévi gyógyítás után mondták ki az orvosok, hogy nem lehet gyerekük, de ők ebbe nem nyugodtak bele. Véletlenül hallottak egy lányról, aki pénzért szült gyereket. Összehozták a szüleimet ezzel a családdal, a lány még nem is volt nagykorú, így az alkut a szüleivel kötötték meg. Csak az volt a kikötés, hogy azzal a fiúval essen teherbe, akit a szüleim kiválasztanak. Hát így lettem én az idős szülők egykéje. Nem tudom, hogyan sikerült mindent úgy elintézni, mintha valóban az ő gyerekük volnék, de azt hiszem, maga is tudja, hogy a pénz, a sok pénz mindent elintéz. Nekem megfelelő születési anyakönyvi kivonatom van, én egy rendesen világra jött legény vagyok. Ez után a beszélgetés után beiratkoztam az egyetemre, de mindenáron meg akartam találni a szülőanyámat. A szüleim igyekeztek lebeszélni erről, de nagyon óvatosan tették ezt, mert rettenetes állapotban voltam. Ezt az érzést nem lehet sem magyarázni, sem leírni, a barátaim azt mondták, hülye vagyok, örüljek a gondtalan életemnek, hiszen semmi közöm ahhoz az asszonyhoz, aki megszült. De én tudni akartam, kinek a szíve alatt mocorogtam kilenc hónapig, miért adott el, ha már kihordott. Addig könyörögtem, fenyegetőztem, hogy a szüleimtől megkaptam az első nyomot, amelyen elindulhattam. Annyit tudtam, hogy a szülőanyámnak nem én voltam az első kisbabája, akit eladott. Azt is megtudtam, hogy volt egy tolókocsiban élő apja, meg négy testvére. A szülőanyám felkutatására ráment az egyetem első éve is, egyetlen vizsgát sem tettem le, csak ,,mentem, amerre az út vezetett'. Csaknem másfél éves kutatás után találtam rá a legfiatalabb öccsére, valójában a nagybácsimra. Elég sanyarú körülmények közt élt, tőle tudtam meg anyám sorsát. Mivel az apjuk mozgásképtelen volt, ő találta ki, hogy azok a házaspárok, akiknek nem lehet gyereke, jól megfizetik a kisbabát. Hát ,,keltetőt' csinált a lányából. Az első gyereket 15 évesen szülte. A sorban én voltam a negyedik, akit eladtak, de utánam az anyám szült még négyet, persze, egy sem maradt velük. A babák árából vették a házat, amiben a nagybácsi lakott, meg abból éltek, hiszen senki sem dolgozott a családban. Amikor a kilencedik vevő számára hordta ki a babát az anyám, rosszul lett, és útban a kórház felé meghalt. A bácsim elbeszélése szerint a megrendelő házaspár fenyegette is a családot, mert állítólag valamennyi foglalót is adtak és visszakövetelték a pénzüket. Tudja, az a rettenetes, hogy a bácsikám nem látott mindebben semmi kivetnivalót. Azt mondja, nekik élni, enni kellett, az egyetlen ,,munkaképes' az anyám volt, pontosabban a legegyszerűbb az ő ,,elletése' volt, szó szerint ezt mondta, beleborsózott a hátam. És ennél még rettenetesebb, hogy minderről a környezet is tudott, de senki sem reagált emberségesen, senki sem mentette az anyámat, aki végezetül áldozata lett az idióta családjának. Még most sem raktam magamban helyre a dolgokat, megyek, amerre az út vezet, és közben talán megtalálom a helyemet.