Iskolarendszerünk előírja, hogy minden diákkal egyformán kell foglalkozni, de ha már úgy hozta a sors, hogy matematikai gimibe hívták tanítani, azt gondolta, nemcsak a gyengékkel kell törődnie, hanem kutya kötelessége felkarolni a matematikai tehetségeket is. A kilencvenes évek elején felkészítette, s bekapcsolta őket a magyar és a nemzetközi versenyekbe, a háborús idők hazai ideológiája miatt azonban csak lopva mehettek el a rangos megmérettetésekre. Az 1994. évi magyarországi vetélkedőről hazatérve azzal fogadta az igazgatója, hogy ki van csapva a munkahelyéről, a szabadkai Matematikai és Nyelvi Szakgimnáziumból. Végül is ügyvédi közbenjárásra „csupán” azzal büntették, hogy fél évig fél fizetést folyósítottak neki...

Azóta változtak az idők. Ma már kiemelt feladat a tehetségek gondozása. Szabó Matúz Magdolnát tavaly Beke Manó-díjjal jutalmazta a Bolyai János Matemetikai Társulat, nemrég pedig Bonis Bona-díjjal tüntette ki a matematika tanításában és népszerűsítésében, a nemzet fiatal tehetségeinek a versenyekre való fölkészítésében elért kiváló eredményeiért Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkár.

Szeretem azokat az embereket, akik nehéz dolgokra vállalkoznak, mondja. Mert könnyű úton könnyű emberek formálódnak. Zentán született, földművescsaládban, s már gyermekként maga is derekasan kivette részét a család kemény munkájából. Imádta például a Tiszát, de csak akkor fürödhetett meg szőke vizében, ha hiánytalanul elvégezte a rábízott napi feladatokat. Az egyetem befejezése után két évig Zentán, majd nyugdíjazásáig Szabadkán tanított a Svetozar Marković Gimnáziumban. Most visszajár Zentára kisegíteni a Bolyaiba, numerikus matematikát ad elő. Negyvenegyedik éve van a pályán, és 18. éve vezeti néhány lelkes szaktanár segítségével Szabadkán a Tehetségek iskoláját, amely 2004 óta annak a világhírű, verseci származású matematikusnak, az erlangeni matematikai tanszék vezetőjének, Cofman Juditnak a nevét viseli, akit annak idején nem akartak beengedni a szabadkai gimnáziumba! És alapos felkészítés után viszik a diákjaikat a Kárpát-medence minden szögletébe, ahol versenyeken mérettethetnek meg. S hozzák haza a szép elismeréseket, díjakat. A tanárnő néhány diákja világhírnévre tett szert, neves tudósok, szakemberek nevelődtek ki a keze alatt. Versenyeket, szaktábort indított és szervez a vajdasági ifjú matematikusoknak, 1991 óta a délvidéki régió vezetője. Az Észak-bácskai Magyar Pedagógusegyesület keretében a szabadkai nyári akadémián a matematikai szekció szervezője.

Az Ivan Sarić középiskolában minden második szombaton tartanak foglalkozást a tehetséges kis- és nagydiákoknak, s ennek keretében arra törekszenek, hogy már kisgyermekkorban megkedveltessék a matematikát és a fizikát, megláttassák logikai tisztaságukat, szépségüket, azt például, hogy egy színes őszi levélen milyen nagyszerű szimmetria van, hogy a napraforgó magjai milyen pontos, spirálszerű elrendeződést mutatnak... Élményműhely keretében szervezik meg a foglalkozásokat, mert azt tapasztalták, hogy a játék, az kutatás, a logikai gondolkodás pedig a probléma-megoldási készség fejlesztésének egyik legjobb eszköze. A maga módján tanít, nemesít a játék, stresszoldó, önbizalom-növelő hatása van. Fontos megértetni a diákokkal, hogy a természettudományok alapja a matematika, „a tudományok királynője”, alkalmazása pedig a fizika. Sajnos, nálunk még mindig inkább a száraz matematikaoktatás dívik, mondja a tanárnő, nemcsak az iskolákban, hanem az egyetemi oktatásban is, jóllehet a világban az évek során igencsak megváltoztak a tanítási módszerek. A korábbinál sokkal gyakorlatiasabb és játékosabb lett a matektanítás, így a verseny- és a felvételi feladatok is.

Szigorú tanár hírében áll. De később, kikerülve az iskolapadokból, általában hálásak neki a tanítványai. S eszükbe vésik a figyelmeztetését: „Ha nem tanulod meg a matematikai alaptudnivalókat, az első kofa be fog csapni a piacon!” S bizony meg is buktatott néha diákokat. Vajon kiket?

— A lusta, haszontalan munkakerülőket, akik nem akartak tanulni — mondja. — A szorgalmas „butácskákat” átengedtem, hiszen ők a képességeik alapján annyit tudtak teljesíteni. A szorgalmukat tiszteltem, becsültem bennük... A szülőknek pedig meg kellene érteniük, hogy a pedagógusok zöme igenis szereti a hivatását, és nem az a célja, hogy „nyúzza” a diákot. Hanem igenis arra törekszik, hogy minél több, minél sokoldalúbb tudással, emberséggel, készséggel ruházza fel. Eddigi munkámat most jutalmazták először olyan díjakkal, amelyekhez némi pénzösszeg is jár. Mondjam-e, hogy annyi csupán, hogy a saját eddigi továbbképzésemnek a költségeit sem tudnám fedezni belőle? De hát nem ezért csinálja az ember...