A horgászok igazán nem panaszkodhattak az időjárásra. November elején még nagyban pontyoztunk a húsz fok feletti, szinte nyári melegben. A csukaszezon is hosszúra nyúlt, és ha igaz, még december elején is tartani fog. Az ilyen enyhe tél régebben sem volt ritka jelenség. Néha végighorgásztuk az egész telet, csak a csukatilalom vetett véget a rablóhalazásnak.

Igen enyhe, horgászni való idővel ajándékozta meg a nyolcvanas évek egyik januárja a megrögzött pecásokat. Akkoriban fedeztük fel az újonnan felduzzasztott Zobnaticai-tavat, amely tulajdonképpen a gáttal elzárt Krivaja-meder tórendszerének második legnagyobb tava volt. Az új víz azonnal horgászhatóvá vált a patak őshonos csukáinak  és sügéreinek köszönhetően. Egész nyáron és kora ősszel is a könnyen megközelíthető műút menti csukafészkünket ürítgettük, mígnem újév tájára teljesen hal nélkül maradt a híd melletti hely.

Az újévi ünnepek abban az évben háromnaposra sikeredtek. Kipihenve a különben sem túl fárasztó szilveszterezést, másodikán már pecaterveket szövögettem a kinti enyhe idő láttán. Tudtam én, hogy tél közepén elég dél körül meghorgászni a vizet, de a helyválasztás végett hajnali ötre állítottam be a vekkert. Éjszaka alig fordultam a másik felemre, máris csörömpölt a szerkentyű. Erős kávé kellett az ébredéshez, a rumos teát inkább csak a téli rítus kedvéért készítettem a termoszba. A meleg szobából kilépve csak érezni lehetett, hogy bizony a leghidegebb évszak közepén járunk. A kocsi ablakán levő vékony jégréteget könnyen lekapartam, és elindultam az új év első csukázására.

A városi fények miatt fel sem tűnt, hogy hajnalra tejfel sűrűségű köd ereszkedett alá. Nagyfény tájékán már csak lépésben haladtam az autómmal. Akkor még nem voltak az utak kifestve, így a kanyarokban az ablakot letekerve kellett tájékozódnom. Valahogy csak megleltem a bekötőutat, és az első szerintem alkalmas helyen meg is álltam. Hátamra vettem a bottáskámat, egyik kezembe a kishalas vödröt, a másikba a székemet fogtam, és elindultam horgászhelyet keresni. Így utólag elég buta ötletnek tűnik, hogy ismeretlen vízen sötétben, ködben kerestem fogós vízszakaszt. A horgászcucc terhe alatt, a sárban botorkálva, az orrom hegyéig sem látva teljesen elvesztettem a tájékozódó képességemet. Ahogy a gyalogösvény melletti nádfalon megpillantottam az első nyílást, azonnal letelepedtem. Mivel a sötétben úgysem láttam volna az úszót, a botjaimat fenekezőre szereltem. Jobb híján az akkor használatos borosüvegek parafa dugóit fűztem fel 30-40 centire a csalihal fölé, hogy megemeljék a csukafalatokat. Szemmagasságba állítottam a sárga jelzőkarikákat, mert a botspiccek vége beleveszett a ködös éjszakába. A szerelékek  bevetése után indultam csak a part felderítésére. Bizony jobbra is és balra is csak sűrű nádast találtam. Csalódottan tértem vissza a botjaimhoz. Székemet szétnyitva, már tottyantam volna le, amikor észrevettem az aszimmetriát a két karika között. Sügérkapásra gyanakodtam, hiszen abból is volt a vízben, és nem is az  aprajából. Feltekertem a  lelógó zsinórt és ráhúztam. A visszarúgásból éreztem, hogy  a horog ül, és ki is csévéltem egy fél kiló körüli csukát. Az ekkora ott babahalnak számított, így visszadobtam a vízbe. Előbb a halat, majd az újracsalizott szereléket. A következő kapás alig negyedóra múlva történt. Ugyanarra a botra megint az előbbihez hasonló csuka akadt. Jó horgászszokás szerint a „Küld az öregapádat ide...” mondóka kíséretében eresztettem vízre, bevallom, nem nagy reménnyel. Ekkora már derengeni kezdett. Akkor láttam csak meg, hogy egy alig tíz négyzetméteres „lavórban” horgászom. A sűrű nádassal övezett tócsa olyan sekély volt, hogy a csalilebegtetésre szánt kis dugók  kilátszottak a vízből.

Amilyen gyorsan leszereltem, olyan gyorsan elkezdtem összecsomagolni is. Már a második bothoz nyúltam, amikor a spicc begörbült. Rövid harc után egy kiló körüli bébikrokodil tátogott a parton. Ez a fogás se tántorított el a helycserétől, a halat pedig csak babonából nem dobtam vissza. Fölmálháztam magam, és fél kilométeres gyaloglás után elértem a hőn áhított nagy vizet. Itt három méter feletti mélység és szebbnél szebb csukamarasztaló, ágas akadók jellemezték a terepet. Szinte azt sem tudtam, hogy melyik biztató részre dobjak. Szétnyitottam az öblös szákot, és vártam a nagy halakat. Tízkor még reménykedtem, hogy majd dél körül indul az invázió. Még pergetésre is vetemedtem, pedig ez igazán nem az én műfajom. Délig egyetlen kapásom sem volt.

Időközben jó néhányszor eszembe jutott a reggeli pocsolya, de a visszatérés gondolatát mindig elhessegettem. Persze, így utólag jók lettek volna a méretes halak is, nem beszélve a növendékekkel való szórakozásról. Mikor beláttam, hogy a mélyben nem harapnak a halak, mégiscsak felcihelődtem, és szapora léptekkel elindultam a csukaóvoda felé. A hely közelébe érve csalódottan fékeztem le. Valaki bizony görbülő bottal halat fárasztott ott. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy a zsákmány alig negyedkilós. Megálltam, és tettetett együttérzéssel vigasztaltam az atyafit az apróságok támadása miatt. Csak akkor állt el a szavam, amikor megemelte a drótszákját, amelyben két jobb fajta csuka tekergett.
Leforrázva kullogtam az út mellett hagyott gépkocsim felé, és már az sem idegesített fel, hogy a későbbi helyfoglaló ismét halat akasztott. Elbámészkodva éppen az idevágó közmondást kezdtem mormolni, amikor az út menti árokba csusszantam. Így azután nekem aznapra „Aki a kicsit nem becsüli — maga esik bele” hibrid  népi mondás jutott.