A templom, amelyről a város a nevét kapta

Fehéregyház - így említik 1355-ben. Aztán lett Belaja crkva, Weisskirchen, Fehértemplom, Bela Crkva... Festői szépségű, mintegy 11 ezer lakosú városka Bánát legdélkeletibb csücskében, a Déli-Kárpátok legnyugatibb vonulatának, a Verseci-hegységnek a tövében. Tizenkét kilométerre a román határtól, mintegy tízre ???? a Dunától. Számunkra arról lett újabban nevezetes, hogy katolikus templomának - amelynek színéről a nevét is kapta, a 204 éves Szent Anna-templomnak - a plébánosa, ft. Király Tibor az idei Aracs-érem kitüntetettje. Egy csodálatra méltó, ,,ritka példány”. ,,Nemzetmentő”. De nemcsak a saját nemzetét ,,menti'. Amikor hat évvel ezelőtt ide került, csakhamar ezt kérdezték tőle a cseh hívők: ,,Mondja, főtisztelendő úr, ha Ön magyar, mért tesz annyit a csehekért? Meg a horvátokért? Meg a németekért?” Azért felelte ő, mert azt vallom, hogy a kisebbségben élő embereket össze kell hozni. Addig marad meg a katolikusság ezen a tájon, amíg fönnmaradnak a nemzetiségek. Ha másként nem, legalább a tudatban. Ha be is olvadnak a kényszerítő körülmények folytán, az idők során a többségi nemzetbe, ha el is felejtik az anyanyelvüket, mégis katolikusok maradnak. Mások. Azon kell dolgozni, hogy fölébredjen az emberekben a valahova való tartozás igénye. Hogy mindenki merjen az lenni, ami. Aminek érzi magát. S hogy talán az unokák kedvet kapjanak arra, hogy megtanulják nagyapáik, dédapáik nyelvét. Ha talán mód nyílna arra, hogy elvigyük őket a tömbmagyarsághoz, az anyaországba, ahol megismerkedhetnének a magyar kultúra vívmányaival, amire büszkék lehetnének... Akkor talán...
Ma mintegy 200 ember vallja magát magyarnak a városban. Többségük református, Tito idejében rajzottak ki Ittabéról, munkát találva itt, s vannak közöttük bukovinai székelyek is. De már csak az idősebbek beszélik az anyanyelvüket. A vegyes házasságok megtették a magukét. Most már ott tartunk, mondja az atya, hogy szerb anyukák szülik a ,,madžar” gyerekeket. De mindig az apa vallása, nemzetisége, neve öröklődik tovább. Az apukák nemigen tudnak már magyarul, érdekes azonban, hogy sokan közülük még mindig magyarnak vallják magukat.
Megdöbbentő, amit Erős Annától, egy bukovinai gyökerű drága asszonytól hallottam, aki egy magyar származású történelemtanár magatartását kommentálta. Szó szerint ezt mondta:
- Hiába beszélt ő magyarul, a szíve nem volt magyar... Beszélhetek én úgy, ahogy akarok, de a szívem mégiscsak magyar!
Itt már mindenki szerb iskolába jár, magyar tannyelvű iskola legközelebb az ide 25 kilométerre levő ,,magyar faluban”, Udvarszálláson (Dobričevón) van, de itt is csak négy osztály.
Húsz-egynéhány nemzet tagjai élnek Fehértemplomon, legtöbben vannak persze a szerbek. 2002-ben 10 675 lakosból 8222 (77%) vallotta magát szerbnek, 511-en csehnek, 267-en jugoszlávnak, 266-an cigánynak, 188-an románnak, 180-an magyarnak, 131-en montenegróinak, 30-an muzulmánnak, 29-en németnek stb. érezték magukat. Mára a csehek mintegy 800-an lettek (legnagyobb részük éppen itt él Szerbiában), a németek 46-an, a horvátok és a szlovének húsz-egynéhányan.
A főként amerikai és más külföldi, valamint hazai segítséggel most megújuló, a németek által épített templomban ma négy nyelven mondják a Miatyánkot: horvátul, csehül, németül és magyarul. Mindenki mondja mindenkiét. Mindenki - mindenkiért. ,,Megmaradni legalább a tudatban annak, aminek születtünk...” Ahogy lehet... Ahogy lehet...
***
Nem ám valami szegény városka ez, mondja mosolyogva vendéglátónk a lakályos plébánián, ahol finom ebéddel vár bennünket, amit a cseh gazdasszonya készített nekünk. Vele viszont csak szerbül társaloghatunk. S milyen gazdag volt Fehértemplom egykoron! Akkor lassult le itt az élet, amikor megszüntették a határőrvidéket, mondják. Mert 1774 és 1872 között katonai város volt ez, 1845-től a Szerbbánsági ezred székhelye, a határőrvidék egyik legnagyobbja, 62 falu tartozott hozzá, Versecnél is nagyobb, szervezettebb volt... Sokféle nemzetet kellett idetelepíteni, hogy ne egynemzetiségű legyen a lakosság, mert ha azok a törökkel megegyeznek, s átengedik őket a Dunán...! A szerbek jó harcosok hírében álltak, azért hívta ide őket Mária Terézia. A németek meg szorgalmas, jó munkások voltak, szép birtokot kaptak itt, s termőfölddé tették a mocsarakat. A csehekre mint erdőmérnökökre, erdőmunkásokra volt szükség... Mint egy nagy kaszárnya, úgy működött ez a vidék. A civilek is mindenben a hadsereget szolgálták, azt termeltek, amire a katonaságnak szüksége volt. Magyarokat nem telepített ide az uralkodó, mert nem feledte, hogy a kurucok annak idején Temesvárnál a törökök oldalán harcoltak a keresztények ellen. De érdekes az - mondja Tibor atya -, hogy 1848 augusztusától Fehértemplom német városként a magyarok oldalán harcolt! Viszonozva, hogy az Udvarszálláson állomásozó magyar honvédek, mintegy 1400-an, háromszor is visszaverték az 5000 fős szerb túlerő támadását, megvédve így a várost.
***
Előkerül a középkori Magyarország térképe, amelyen világosan látszik, hogy a török világ előtt, a 15. században Fejértelep Brassó vármegyéhez tartozott, a Magyar Királyság részeként. 1332 és 1337 között írják össze a papi tizedet, s ezen a jegyzéken említés van az Alba ecclesiáról (Fehér eklézsia). A török sokat támadta ezt a magyar falut, az volt a taktikája, hogy a szomszédos országokban megfélemlítse a népet, be-betört a határvárosokba, ölt és rabolt, a lakosság pedig menekült fölfelé az ország belsejébe, s lassan kiüresedett ez a vidék. A mohácsi csata, 1526 után aztán a török felperzseli a települést. Kiűzését követően, 1717-ben újjáalakítják, német lakossággal, 1750-ben újabb szerb és román telepesek érkeznek, 1818-ban pedig elzászi és württenbergi németek. Egy francia tábornok, aki Savoyai Jenő oldalán harcolt, lett Bánát kormányzója, aki fel szerette volna lendíteni a vidék gazdaságát, s franciaként a borászatban látta az esélyt. Érkeztek hát az emberei megnézni, hol lehet a legjobb minőségű borokat előállítani. Jöttek a németek, a franciák, sőt a belgák és a spanyolok is, de sokan vissza is mentek, megtapasztalva az itteni állapotokat, a mocsarakat meg a maláriát. Akik viszont maradtak, küzdöttek, s felvirágoztatták a vidéket. Egészen az 1867-es kiegyezésig, a határőrvidék feloszlatásáig messze földön híre járt. Az első világháború végéig 5000-6000 német élt itt és 2000 magyar, a többi szerb, s akkor is 12-13 ezer volt a lakosság száma. A 2. világháború alatt a németek elmenekültek, az ,,ejtőernyős” magyar tisztségviselőkkel együtt, vagy gyűjtőtáborokba hurcolták őket, helyükre szerb kolonisták érkeztek. Csak azok maradtak, akik vegyes házasságban éltek.
Ma sem mondható azért szegénynek ez a város. A mellette húzódó, turistacsalogató őrtornyaival, 11 kis tiszta vizű tavacskájával, amelyek a Néra jóvoltából
keletkeztek, mondják. A Kárpátokban eredő folyócska rendületlenül hozza magával ugyanis a sódert, amit folyamatosan bányásznak az itteniek. Így keletkeznek a kis tavak, amelyeknek a partja nyaranta tele van kirándulókkal. Főleg belgrádi víkendezőkkel, akik szívesen sétálnak a muzeális értékű házsorok között, megbámulják a kíbicablakokat, a szárazkapubejáratokat, a hatalmas, vastag gerendákra épült padlásokat, amelyeken a régi időkben kötelező volt hordókban vizet tartani, hogy legyen mivel oltani a tüzet, ha felgyújtja az ellenség a várost. De főleg a messze földön híres pincék és borok népszerűek. A napsütötte lankákon termő szőlőből készült nedűk, amelyeknek nincsen párjuk széles e vidéken, még a verseci híres bortermelők is megirigyelték, sorra vásárolták föl a németek után idetelepült kolonistáktól a szőlőket. A messziről jöttek eladták őket, mert nem értettek a művelésükhöz. ,,Most azzal ugratják a fehértemplomiak a versecieket, hogy ,,a mi szőleinkkel javítottátok föl a ti szőleiteket!” - mondja vendéglátónk. Az őszibarack is kiváló minőségű errefelé, állítólag Közép-Európában itt a legjobb. Gyár viszont egy sem maradt mára. A valamikori híres csempegyár, amelyhez Brčkóból szállították az alapanyagot, miután szétesett az ország, szintén tönkrement.
Király atya igyekszik tovább vinni e mozgalmas múltú vidék szép hagyományát, a nemzeti összefogás eszméjét. Megszervezte például a többi között a Bánát határok nélkül elnevezésű ifjúsági találkozót is, amelyre rengetegen elmentek, különféle nemzetiségű és vallású fiatalok külföldről is, s tovább gyűrűzik a ,,mozgalom'. Mivel tudja és vallja, hogy az értelmiség feladata felemelni a közösséget, elérte, hogy néhány fiatal befejezze a kateketikai magasiskolát, s most hasznára lehet a városnak. Máris újabbak készülnek a tanulásra. A gyönyörű templom, amelyet a németek építettek, s az 1723-ban alakult plébánia szíves vendéglátást nyújt mindenkinek, színvonalas hangversenyekre, művelődési rendezvényekre várja a látogatókat, legyenek bármilyen nemzetiségűek is. Egymást érik náluk a diplomáciai, nagyköveti látogatások, ezért a segítségnyújtás sem marad el. Persze nem elég a pályázatokon elnyert pénz, rengeteg lemondás, kitartás is kell mindahhoz a nemes tevékenységhez, ami a templom háza táján folyik. ,,Azért - jegyzi meg az atya -, hogy lássák: vagyunk. Dolgozunk. Számíthatnak ránk. Hogy mi is számíthassunk másokra.”