A park eredetileg angolparknak készült, de a nagyszámú fás- és lágyszárú növény miatt sokan egyfajta botanikus kertnek is tekintették, s habár a bárói család tulajdonában volt, olyan közösségi térnek számított, amelyben szívesen tartózkodott Topolya minden polgára. Ebben az időben a parkról több hivatásos kertész gondoskodott, akik folyamatos munkával tartották karban.
A XX. század derekától megkezdődött a park hanyatlása. Az akkori új hatalom nem ismerte fel a „nagykert” kultúrtörténeti és esztétikai értékeit. A természetvédelmi szempontok csak később kerültek a köztudatba. Habár a park 1974-ben védett státust kapott, a bürokrácia útvesztői, a szaktudás hiánya, illetve a mindenkori városvezetés érdektelensége miatt az egykori park már csak árnyéka önmagának. Területe jelentősen csökkent, növény- és állatvilága megcsappant. Ettől függetlenül még mindig igen komoly kulturális és természetvédelmi jelentősége van. Továbbra is vannak évszázados fái (kocsányos tölgy, juharlevelű platán, keskenylevelű kőris), ezenkívül érdekes és ritka rovaroknak, madaraknak, denevéreknek, hüllőknek és kétéltűeknek végső menedéke, mivel statisztikai tény, hogy Szerbiában a zöldfelületek nagyságát illetően Topolya község az utolsók közé tartozik.

Természeti értékek szempontjából egyfajta oázisnak számít, hiszen egy jobbára idős állományú parkerdőről van szó. Területén közel tíz éve folynak póktani kutatások, melyek eredménye alapján következtetni lehet arra, hogy a pókok számára ez a terület egy természeteshez hasonló élőhelynek számít, ahol a jelenlevő fajok kiváló életfeltételeket találnak. Parkunkban 25 család képviselői találhatóak meg, ami jelentős eredmény, hiszen egész Szerbiában 37 család van jelen. Igen jelentős annak a három, hazánkban is védett fajnak a jelenléte, amelyek közül kettő a tölcsérhálós pókok, valamint egy a hamvaspókok családjához tartozik.
A topolyai parkban ez ideig 66 madárfajt sikerült megfigyelni, melyek között megtalálhatjuk a fészkelőket, a téli vendégeket, illetve az átvonulókat, kóborlókat és alkalmi vendégeket egyaránt. A Topolya központjában levő fás terület a madarak szempontjából nagy jelentőséggel bír, hiszen az öreg fák több odúlakó madárfajnak jelentik a fészkelőhelyet. Ilyen többek között a széncinege, kék cinege, mezei veréb és a seregély. Ezenkívül a kisebb tisztások és a peremrészek közvetlen közelében elhelyezkedő idősebb fák kikorhadt odvaiban, leváló kérge mögött ritka fészkelő a szürke légykapó. Fontosak és említésre méltóak továbbá a különböző harkályfajok, melyek közül a nagy fakopáncs és a balkáni fakopáncs rendszeres fészkelő a topolyai parkban. Rajtuk kívül további két faj, a közép fakopáncs és a kis fakopáncs előfordulása bizonyított, ám e fajok csak kóborlók, és ritkán figyelhetőek meg a területen.
A másik jelentős csoport a bokorlakó énekesmadaraké, melyek számára kiváló fészkelőhelyet jelentett a parkban mindenütt sűrűn burjánzó fekete bodza. Az elmúlt pár évben a kaszálások következtében e fajok száma jelentősen visszaesett. Korábban gyakori fészkelő volt a barátposzáta, illetve a sűrű bokrok alatt, a borostyán takarásában, a talajon fészkelő fülemüle. Az ökörszem költése az utóbbi években már kérdéses, ám korábban néhány pár minden évben fészkelt. A feketerigó szintén a sűrű bokrok ágai között építi fészkét, de előszeretettel használja a borostyános fákat is. Kidőlt fák gyökerei között, valamint a Krivaja patak partfalának üregeiben rakja fészkét a vörösbegy, mely szintén megfogyatkozott a parkban.
Régóta jelen van költő fajként az erdei fülesbagoly, mely az öreg fák kikorhadt, nagyméretű odúiban és a dolmányos varjú elhagyott fészkeiben költ. A füleskuvik első sikeres költése vidékünkön a topolyai parkból származik. Sajnos 2002-es költése óta már csak időszakosan figyelhető meg. A nagyobb méretű természetes odúkban korábban költött a csóka, de napjainkban már ez a varjúféle nem fészkel a városi parkban. Rendszeres fészkelőként viszont jelen van az egyre inkább városiasodó örvös galamb.
A lombkoronaszinten több pintyféle is költ, melyek közül legjelentősebbek az erdei pinty, a zöldike, a tengelic és a csicsörke; ezen fajok állománya viszonylag stabilnak mondható. Ritka fészkelőként a meggyvágó is előfordul, télen viszont a városba behúzódó példányok előszeretettel táplálkoznak a parkban.
A topolyai park emlőseinek száma a madarakéhoz képest jóval alacsonyabb, de így is több jelentős faj megtalálható. Kiváló élőhelye a közönséges vakondnak, valamint a keleti sünnek. Fontos faj továbbá az erdei cickány, mely földigilisztákkal, különböző rovarokkal és csigákkal táplálkozik. A sűrű, bokros területek igazán jó élőhelyet jelentenek számára.

A park legjelentősebb emlősei a fokozottan védett denevérek, melyeknek négy faja fordul itt elő. Leggyakrabban a rőt koraidenevérrel találkozhatunk, számára igen nagy jelentőséggel bírnak az öreg, odvas fák. Ezek odvaiban akár 20-30 példány is összegyűlik kölykezni. A telet szintén faodvakban töltik. A közönséges törpedenevér ugyancsak fák odvaiban, hasadékaiban kölykezik, de téli szállásként szintén alkalmasak számára ezek a helyek. A parkban előforduló harmadik faj a nagy késeidenevér, mely főleg épületek padlásainak lakója, ám télire szívesen húzódik a park fáinak hasadékaiba, szűkebb odúiba. A szürke hosszúfülű-denevér elsősorban épületek padlásain telepszik meg, ahol nyáron 10-20 példányos kolóniákat alkot. Többek között a park szomszédságában található katolikus teplom tornyában és padlásrészében él, ám táplálékszerzés céljából rendszeresen látogatja a parkot is. Télire vidékünkön többnyire régi pincékbe húzódik. Természetesen mind a négy faj különböző, kisebb-nagyobb repülő rovarokkal, így kétszárnyúakkal, lepkékkel, bogarakkal, de levéltetvekkel is táplálkozik. Fontos számukra a park idős faállománya, hiszen odvaik több faj esetében egyaránt szolgálhatnak nyári és téli szállásként.

SIHELNIK József és MIKLÓS Csongor, Arcus Környezetvédő Egyesület