A térképpel barangoló
Molnár Krekity Olga
2013.11.06.
LXVIII. évf. 45. szám
A térképpel barangoló

Bicskei Gabriellának az idén jelent meg Puha kert című első regénye az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet és a budapesti József Attila Kör koprodukciójában. A palicsi magyartanárnő nem nagyon szereti a nyilvánosságot — noha beismeri, az irodalmi marketing is fontos —, a Dombos Cafféban mégis engedett írótársa, Bencsik Orsolya faggatózásának.

• Noha eddig nem nagyon publikáltál, a Puha kert nagyon szépen beleillik a vajdasági irodalmi hagyományba. A könyv akár rokonítható Aaron Blumm Biciklizéseim Török Zolival című művével, több szempontból is. Egyrészt álomként vagy őrületként élheti meg az olvasó a történeteket, másrészt nyomon követhető az identitásválság is. Különféle narrátoraid vannak: hol férfi, hol nő, de még kutyává is válik a mesélő... Szövegeidben tehát több helyen is felbukkan az identitásprobléma. Ez már írás közben is foglalkoztatott?

— Nem foglalkoztatott jobban, mint mást. Hozzátartozik azonban ehhez az a körülmény, hogy amikor írtam a regényt, akkor épp Angliában éltem, és gyakrabban elgondolkodtam azon, hogy mi keresnivalóm van ott, de nyomban az a kérdés is felmerült bennem, hogy ha hazajönnék, itthon vajon mi várna rám.

• Megszólal a magyarkanizsai, a szabadkai közegben mozgó gyerekkori éned és az angliai éned is, ám nincs köztük semmilyen folyosó. Így is akartad?

— Szerintem vannak olyan motívumok, amelyek lehetővé teszik ezek között az átjárhatóságot. Az is igaz viszont, hogy a valóságos életemben volt egy olyan érzésem, hogy az itt hagyott vajdasági, még inkább magyarországi (Szeged, Pécs és Budapest után kerültem Angliába, de azért közben haza-hazajártam) életem egyáltalán nem folytonos. Aztán otthagytam Londont, s egyszer csak megint itthon találtam magam, és megint nem érzékeltem a folytonosságot. Ez egy olyan állapot volt, mintha az angliai életem ott maradt volna valahol egy szobor formájában. Nem is repülővel jöttem haza, hanem autóbusszal, mert épp akkor tört ki az izlandi vulkán. Mivel láttam közben az utat (jó, kis túlzással, mert közben aludtam is, hiszen 24 órás volt az utazás), csak lassan kerültem be a térbe (a repüléshez képest), és nem éreztem hirtelennek a hazaérkezést, és azt a dilemmát, hogy akkor most mit is kezdjek magammal.

 • Ki lehet-e lépni a világból, a szövegtérből, a valóságból a különféle szerepek, identitások, narrátorok váltásával, a tér- és időbeli koordináták közötti mozgással?

— Egy ideig, amíg írtam, úgy gondoltam, hogy valóban mindegyik elbeszélőm egy és ugyanaz, de aztán egyáltalán nem voltam ebben biztos. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz az elbeszélő mozog több szerepben, több színhelyen. Persze vannak részek, melyekben úgy tűnik, reflektál az adott helyzetre, de ez nem ilyen egyértelmű.

 A művedben folyamatosan érzem a misztikum felé való fordulást. A bibliai motívumot erősíti Ádám és Éva jelenléte, és ott vannak a kerthez hasonló helyek, a templomkert, a temető, a középkori fogadók, a csoda- vagy csordakút… A Csáth-novellában szereplő varázsló kertjéhez képest a te kerted a szerelem és a boldogság kertje, eltűnnek belőle a rablók, a gyerek- és apagyilkosok, már-már édenkert…

— A kertet nemcsak azért szőttem bele a szövegbe, mert biblikus motívum, hanem mert nagyon szerettem a nagyanyám kertjében tartózkodni, tele volt mindenféle titokkal. Hatalmas udvara volt, és ott elbújhattam mindenki elől. Ha elmegyek egy idegen helyre, először mindig a repülőteret, metrót, középkori templomokat, fogadókat, kocsmákat meg a temetőket nézem meg. Ezek a kedvenc helyszíneim, s ezért kerültek bele a szövegbe is. Hogy ez valamiféle titokkeresés volna? Lehet.

 A térbeli ugrásokon kívül időbeli kilengések is vannak a műben. Nemcsak a 90-es évek háborús esztendeiben meg a középkorban barangolhat az olvasó, hanem a 80-as évek zenei vonulataiban is.

— Ennek az időszaknak a zenéjét mindmáig nagyon szeretem, középiskolás koromban pedig a hatásukra volt egy London-, illetve Anglia-vágyódásom. „Hú, de szeretnék elmenni Angliába, és (örökre?) ott élni!” Anglia ilyen szempontból csalódás volt, mert amikor odaértem, azt tapasztaltam, hogy ott ezeknek a zenéknek még nyomuk sincs. Illetve megtalálhatók, de nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem.

• A képzőművészet is megjelenik a művedben. Nemcsak hogy sok Sagmeister Péity Laura-illusztrációt találhatunk benne, hanem többször utalsz is konkrét festményekre, például egy flamand festő művére, mely mindig szorongást kelt benned.

— A képről eszembe jut a 80-as, 90-es években még létező mocsárszerű terület Magyarkanizsa mellett, melyet Körösnek neveztek. A Tisza mellékága lehetett, azóta pedig feltöltötték homokkal, és lakótelep épült rajta, napjainkra tehát már megszűnt. Telente oda jártunk korcsolyázni. Ott is ugyanilyen színeket láttam, mint a képen, és a hely viszolygást keltett bennem.

• Laura képei olyanok, mint a vörös húscafatok, melyek hirtelen a szemünkbe tűnnek. Aztán van egy olyan alkotása, amely tulajdonképpen az egykori Jugoszlávia térképe, s bizonyos helyeket piros pettyekkel jelölt meg rajta. Olyanok ezek, mint az almák az Édenkertben. Finoman ugyan, de te is utalsz a valamikori Jugoszláviára…

— Amikor három évvel ezelőtt hazajöttem Angliából, és leültünk Laurával beszélgetni, akkor derült ki, hogy gyerekkorában ő is, akárcsak én, térképpel a kezében utazott mindenhová. Hazajöttem például a tengerpartról, elővettem Nagy-Jugoszlávia térképét, és még egyszer végigéltem a megtett utat. Persze útközben itt-ott megálltunk, megnéztük a Plitvicei-tavakat, letértünk különféle mellékutakra, ott megreggeliztünk vagy megvacsoráztunk. Ezt én mind újra végigkövettem a térképen. Megesett, hogy még egy teljes hétig nézegettem, hogy hol, merre jártunk a szüleimmel. A végén már az anyukám mondta: elég, vége!

• Van egy rész a könyvben, melyben a narrátornak meg kell magyaráznia, miért fél az állatoktól. Erre elmeséli, hogy miért fél a növényektől. Te milyen növényektől félsz?

— A sütőtöktől nem, de a karfioltól féltem gyerekkoromban. Nem tudom, miért. Különféle történeteket ismerek a baráti körömből, és ezeket írtam meg. Az egyik ismerősöm például a gombától fél. Ez a növényes rész különben az egyetlen a könyvben, amely 15 évvel ezelőtt született. A többit az elmúlt két-három évben írtam.

• Dolgozol most valamin? Mik a terveid?

— Erről még nem tudok beszélni, mert csak nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy mit is szeretnék csinálni. Talán novellafüzért. Mindenesetre olyasmit, amiben az egyes részeket nem lehet egybeolvasni. Rövid prózákról gondolkodom.

(Elhangzott: Dombosi történetek — Remix Irodalmi Tábor, 2013)


Bicskei Gabriella:

Puha kert 

(részlet)

I. Fent a föld és lent az ég

1.

Valami kelés lett a lábán, ami nem gyógyul semmiféle kenőcstől, így beszerez egy gyógyfüveskönyvet, és pár év alatt kuruzslóvá képezi magát. Nagyapa múzeumát is kiüríti, hogy ott száríthassa a gyógyfüveit. Csak ő hívja múzeumnak, haragszik nagyapára, amiért ott gyűjtötte össze a világ összes kacatját. Nagyapa fafaragó mester, az indiántábor és a vár a kedvencünk.

Néhány éve, a munkából hazafelé menet, áthívtam az egész részleget, tudtam, hogy nincs otthon senki, és megmutathatok nekik mindent, még a meztelen nőszobrokat is. A lányokat leszámítva, mindannyiunkat inkább egy vetkőztetős naptár érdekelt. Addig hajtogattuk a lapjait, míg levetkőztettük a fényképet, a nő egy ágyon feküdt szétterpesztett lábakkal. Éppen sikerült, amikor belépett nagyapa, állunk a múzeumban, nézzük a képet, ő meg vörös fejjel mered ránk, mi meg a nő lába közére. Nagyon dühös lett, elkergetett mindenkit, a naptárt pedig azonnal bedobta a kandallóba.

Másnap visszamentem a múzeumba, de semmit sem találtam a helyén, átrendezett mindent, a várat a legfelső polcra tette, hogy még székre állva sem érhessük el, bosszúból a naptárért. Ekkor lett vége a barátságunknak.

 

II. Kék a föld és zöld az ég

1.

Tegnap levelet kaptam Aritól, idemásolom a végét: „…a legfőbb vágyam ekkor már az volt, hogy ne legyek sehol sem.

Előtte, de ezt tudod te is, mindenfélékkel próbálkoztam, évekig kínlódtam, míg rájöttem, gyakran kell változtatnom a helyem, mert amíg változom, legalább addig nem vagyok ott, nem vagyok sehol. Persze mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem hittem, ez lenne a megoldás, meg már kezdett fárasztóvá is válni ez az egész, így elkezdtem más módszerek után kutatni. Helyváltoztatás nélkül megpróbálni, először is otthon lenni több helyen, majd közéjük csúszni, köztük lenni, egyikben sem jelen lenni.

Nagyon igyekeztem, eljátszottam rengeteg szerepet, próbáltam nő lenni, férfi, apa, anya, férj, feleség, gyerek, voltam megrögzötten szigorú zongoratanár, rekedt torkú éjjeli pillangó, bártáncos, nem beszélve arról, amikor elmentem egy sörgyárba munkásnak. Hogy igazi munkás lehessek, úgy kellett élnem és gondolkodnom, ahogy ők is teszik. Dolgoztam mészárszékben, hentes voltam, tudtam, hogyan készül a paprikás szalámi. Mindennel azonosultam, ismertem a legapróbb gondolataikat, gondolataimat, egyre megy. Ettem szalonnát, kolbászt, csicseriborsót, kékalgát, fügekaktuszt, egyiket sem szerettem igazán, de jól ismertem az ízeket. Kezdettől fogva idegen volt minden, nem volt maradásom, így megtanultam, hogyan kerülhetem ki őket, hogyan kerülhetek közéjük, hogy ne legyek egyik helyen sem, azaz ott legyek valahol, csak mindentől egyforma távolságra. Megtanultam ezzel a másik nyelvvel is élni, egy másik időben. Minden időben otthon vagyok, mégsem gondolkodom egyikben sem. Ariel”

Ekkor tudtam meg a nevem. Nem ér semmit.

 

III. Black Ships Are The Sky

5.

Maude-dal végre összefutunk. Shoreditcht ajánlja, meg a Bricklayer's Armst, én meg vakon követem. Nem szeretem ezt a helyet, kényelmetlenek a székek, neki meg pont azért tetszik, mert ott nem alszik el. Nem akadékoskodok, örülök, hogy kibújik a könyvtárból, és hajlandó végre találkozni velem. Adamről kérdezősködik, de nem értem a kérdéseit, más ő nekem, és más Maude-nak.

Azt mondja, szereti ezt a helyet, mert pirosak a falak, így soha nem alszik el. Itt kávéznak délutánonként Suzanne-nal, egy időben Adamnek is a kedvence volt, de később idegesíteni kezdte a juke box. Erről ne is beszéljünk, vágok közbe, ha minden délután ide járnék, az összes számot a fejemben dúdolnám.

Ó, ha tudnám, milyen szépek itt a fiúk, magyarázza, nem mondanék ilyet. A lányok meg jólöltözöttek, fűzős férficipőben, szakadt zakóban.

Aztán arra gondol, hogy mi teszi számára Londont a boldogság átélésére kiváltképp alkalmas helyszínné. A magatartás, az életvitel innen kisugárzó mintái, melyek elsajátításával az ember izgatóbbá teheti a mindennapjait, az ünnep varázskörét vonhatja maga köré. Ezek az életminőségek csak differenciált belső világúaknak, a lélek arisztokratáinak juthatnak osztályrészül.

Adam nélkül mit sem érne az egész.

 

Leszállunk a földre.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..