home 2024. június 24., Iván napja
Online előfizetés
A sötétség árnyékában (2.)
HORVÁTH Árpád
2012.11.28.
LXVII. évf. 48. szám
A sötétség árnyékában (2.)

(Részlet a temerini fiúk történetéről szóló könyvből)

Nehezen kecmeregtem ki az ágyból. Fogalmam sem volt arról, hogy miért keresnek, és úgy gondoltam, hogy nincs mitől félnem, mivel mondhatni, nem csináltam semmit.
— Jó napot! — böktem oda unottan.
— Jó napot! — mondták.
— Van valami probléma? — érdeklődtem nyugodtan.
— Van. Voltál tegnap este a piactéren? — szegezték nekem a kérdést.
— Voltam.
— Velünk kell jönnöd. Tegnap este ott megvertek egy embert, és te is gyanúsított vagy az ügyben — hallottam megdöbbenve.
— Ez valami vicc, ugye?
— Nem, nem az! Mint mondtuk, velünk kell hogy gyere — szólt a határozott utasítás.
— Rendben van — mondtam.
Úgy ültem be az autóba, hogy fogalmam sem volt róla, hogy miről van szó.
Gyilkosság... Nem fogtam fel, hogy mi történik velem...
Beértünk a rendőrségre. Akkor már ott volt Károlyi Mihály, Buda Mátyás, Szilák Imre meg még két barátnőnk, ismerősünk: Zrínyi Mónika és Varga Melinda.
Egyszeriben kilépett az irodából a rendőrfőnök, Kovács István. Róla tudni kell, hogy már ekkor is tagja volt a
Szerb Radikális Pártnak, annak a pártnak, mely ebben az időszakban többséget élvezett a helyi önkormányzatban. Az a fajta ember, aki mindenét — még a hátsóját is — eladná a hatalomért cserében. Sajnos magyar is lehet ilyen ember. Magyar, aki utálja a magyarokat. Szomorú... És az is, hogy az ilyen gazember mindent megtenne azért, hogy megtartsa a posztját. Csak úgy áradt belőlük a gyűlöletet — a magyargyűlölet. Sorsunk szinte percről percre, pillanatról pillanatra változott. Ma sem tudom felfogni, hogy lehet valaki ilyesmire képes...
— Jó napot! — mondta.
— Jó napot! — válaszoltuk.
— Egyenként ki fogunk hallgatni benneteket, de előbb érdekelne valami: ti öltétek meg azt az embert?
— Nem! — válaszoltuk határozottan.
— Hát akkor ki volt?
Mi csak hallgattunk. Egyszerűen nem volt erre mit mondani.
— És mi van a gyalázkodással? Ki gyalázta meg az illetőt?
Hallgattam, mert az igazat megvallva nem tudtam, hogy miről beszél. Összenéztünk Buda Mátyással, és akkor láttam, hogy neki sincs fogalma róla, miről beszél. A következő pillanatban a rendőrség bejárati ajtaján Vétkes Áron lépett be.
— Jó napot! — mondta.
— Jó napot! Te hol voltál? Már mindenhol kerestünk.
— Nem voltam otthon — válaszolt Vétkes.
— No hát akkor mi is történt? De mindenekelőtt arra válaszoljatok, hogy ki gyalázta meg az illetőt!
Pár másodperc elteltével mint a puskagolyó, úgy röpült ki száján a válasz:
— Károlyi Mihály.
— Biztos vagy ebben? — hangzott a kérdés.
— Igen, biztos vagyok. Láttam — szólt a válasz határozottan.
Ezután Károlyi Mihályt bekísérték a kihallgatóterembe.
A kihallgatása legalább fél órán át tartott. Hogy mi történt az irodában, arra csak később, valójában találgatások útján derítettünk fényt.
Egyenként vezettek be bennünket az irodába. Én is egyedül mentem be.
— Jó napot! — mondtam.
Csend... Majd hirtelen elém dobtak néhány fényképet, és hosszú ideig csak mereven néztek rám...
— Ismered ezt az embert?
— Nem! — válaszoltam határozottan.
— Az meg hogy lehet? Tegnap éjjel ezt az embert öltétek meg a piactéri Május 1. utcában.
— Én nem öltem meg senkit! — tiltakoztam.
— Majd meglátjuk még azt! — fenyegetőzött.
Véget nem érő, hosszú hallgatás vette kezdetét. Soha életemben nem kerített még hatalmába addig olyan idegesítő érzés, mint akkor. A percek múltak, de olyan lassan, mintha évek lettek volna.
— Akkor nem vallasz be semmit? — kérdezte.
— Hogy valljak be valamit, amit nem követtem el?!
— Érdekes, nagyon érdekes.
Hallgattam. Egyszerűen nem volt mondanivalóm... Az ember sose valljon be olyasmit, amit nem követett el.
Kiküldtek a szobából, de továbbra is magamon éreztem vizsla tekintetüket.
Kimentem a folyosóra, és leültem a padra a többiek mellé. A levegő robbanásig feszült volt körülöttünk, de ezen abban a pillanatban nem is volt időm gondolkodni. Csak ültünk egymás mellett. Egyszer csak a harmadik irodából kilépett egy rendőr, akit mindannyian ismertünk. A 90-es éves háborúinak idejéből volt ismert számunkra.(…)
— Miért nem ismeritek be, amit tettetek? Mik vagytok ti? — szólt a rendőr.
Hallgattunk. Nem volt mit mondani... Sosem állítottam, hogy nem vagyunk bűnösök, no de gyilkosságról beszélni?! — elmebeteg feltevés. Mindannyian tudtuk, hogy nincs és nem is lehet szó semmiféle gyilkosságról. Már akkor furcsának találtam a dolgot. Valahogyan nem ált össze a kép, valami hiányzott.
— Vigyétek őket haza, és szedjék össze az összes ruhájukat, az utolsó darabig, tetőtől talpig, ami tegnap este rajtuk volt! — intézkedett a rendőrfőnök.
— Indulás!
Beültünk két járőrautóba, és mindannyiunkat hazavittek. Egy rendőr megállt a kapunál, a másik a bejárati ajtónál. Egy egyszerű farmernadrágot, egy pólót meg egy tornacipőt szedtem össze, hisz ez volt rajtam előző este. Ahogy kifelé tartottam a rendőrrel, az udvaron dédnagyanyám jött velem szembe.
— Fiam, merre mész? — kérdezte.
— A rendőrségre megyek — válaszoltam.
— De ugye hazajössz, fiam?! — kérdezte féltő, aggódó hangon.
— Persze hogy haza. Estére itthon vagyok, mama — nyugtattam meg.
...és ekkor még nem tudtam...!
(Folytatjuk)
 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..