Fotó: Gergely József

A nemrég véget ért X. Nyári Ifjúsági Játékokon újra láthattuk Rúzsa Magdit, aki együttesével óriási sikert aratott a zentai Népkertben. A koncert után arról mesélt, hogy tinédzserévei legszebb élményei kötik a Nyári Ifjúsági Játékokhoz, amelyeken évről évre megjelent a barátaival, most pedig már az új barátaival, a zenekarával tért vissza.
- Nagyon jól éreztem magam... - kezdte Magdi lelkesen, néhány perccel azután, hogy lejött a színpadról, majd így folytatta: - Azok után, hogy milyen jó volt annak idején a színpad előtt állni, most pedig már a színpadon - hát, zseniális. Nagyon jó volt a közönség, remélem, hogy a fiatalok is legalább úgy élvezték a bulit, mint jómagam.
- Ha nosztalgiával tekintesz a rendezvényre, milyen dolgok jutnak eszedbe először?
- Mivel akkor még a tinédzseréveimet tapostam, a fiúzástól kezdve a bulizáson át minden olyan dolog, amit szerintem minden fiatalnak meg kell tapasztalnia, át kell élnie. Életem legszebb történetei kapcsolódnak ide. Emlékszem, hogy egy évben egy Bikini-koncerten voltunk, és mivel előtte napokig szakadt az eső, óriási sártengerben tomboltuk végig, úgy voltunk vele, hogy nem érdekel bennünket semmi, csak élvezni akarjuk a zenét, aztán a végén tetőtől talpig sárosak voltunk, s amikor indultunk vissza a sátraink felé, mindenki jó messzire elhúzódott tőlünk, mígnem jött egy rasztás srác - ez nagyon megmaradt az emlékezetemben -, aki csak ennyit mondott: ,,Hű, ez nagyon jó buli lehetett...'
- Akkor többször fel is léptél a Játékokon, aztán a következő évben már a Megasztár győzteseként tértél vissza, óriási sikert aratva...
- Igen, nagyszerű élmény volt annyi ember előtt énekelni azon a fesztiválon, ahol korábban én is csak egy voltam a többi közül. Az egyetlen probléma az volt, hogy akkor egy fél playback műsorral érkeztem - az volt a kötelező -, pedig én mindig sokkal jobban szerettem élőben énekelni. Sokkal jobb volt az idén, amikor itt volt mögöttem a zenekarom is...
- Mi van mostanában veled? Elsősorban a belső világodra, az érzéseidre gondolok, hiszen azt, hogy merre tart a karriered, azt mindenki tudja, akit érdekel...
- Sajnos, mostanában nagyon sok olyan dolog történt velem, ami nyilván azért fontos, hogy tapasztaljak... Egy nagy káosz uralkodik bennem... Sokszor azt érzem, hogy nem tudok mit kezdeni a szituációkkal, amelyekbe belekeveredek. De azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen huszonhárom éves lány, aki így érzi magát. Biztosan az én életembe is eljön majd egyszer a nyugalom - már várom... De pont ezért néha nehezen élek meg bizonyos érzelmi szituációkat... Vagy például az is gyakran megesik, hogy rosszul reagálok olyan dolgokra, amelyek egyébként teljesen rendben vannak, csak annyi minden szorult már belém, ami miatt nem tudok úgy reagálni egy-egy adott helyzetben, ahogyan kellene vagy elvárható lenne. Ráadásul mivel iszonyatosan temperamentumos ember vagyok, gyakran azokat az embereket üvöltöm le emiatt, akik nem ezt érdemelnék - az egyetlen szerencsém, hogy ők tudják, milyen vagyok, és látják, hogy nem minden esetben tudok mit kezdeni a lelki világom gondjaival. Csak az a kellemetlen, amikor egy ilyen, a lelki egyensúlyomból kibillent helyzetben belém fut egy olyan ember, aki nem ismer, és rögtön azt gondolja, hogy én egy rossz ember vagyok, holott nem vagyok rossz, csak ember vagyok. Nyilván mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor úgy odavágna egy tányért a földhöz, hogy az sem érdekli, ki jön vele szembe. Én most ugyanezt élem meg legbelül...
- És oda is vágod vagy csak odavágnád?
- Pont ez a baj, hogy csak odavágnám. Én egy elfojtó típus vagyok. Annyira odavágnám, de a végén soha nem vágom oda, mert tudom, hogy nekem nem szabad. És mostanában kezdtem el nevelni magam arra, hogy ha odavágnám a tányért, akkor igenis vágjam oda, mert ha nem teszem meg, azzal csak magamat emésztem fel. Úgyhogy ezentúl senki ne lepődjön meg, ha valami ilyesmit hall rólam... Komolyra fordítva a szót: eldöntöttem, hogy meg akarok élni mindent.
- Azt mondod, neked nem szabad... Ez már a példakép felelősségével hozható összefüggésbe? Vagy miért nem szabad?
- Nem feltétlenül amiatt. Szerintem rengeteg olyan ember szaladgál az utcán, akinek nincsenek efféle kételyei. Inkább amiatt, mert tudom, hogy a sajtó mindent teljesen ki tud forgatni...
- Az említett káosznak, ami benned van, milyen összetevői vannak?
- Jaj, rengeteg, de ezekről nem szívesen beszélek a nyilvánosság előtt, ha nem muszáj...
- A magánélet kontra szakmaiság vonalán az utóbbi tekintetében hol tartasz jelenleg?
- Félúton. Szépen lassan alakulgat ez a dolog, megtalálom magamat a színpadon, megtalálom magamat mindenféle téren. Félúton vagyok, de azt érzem, hogy folyamatosan haladok előre a végcélom felé - aminek a mibenlétét mindaddig nem árulhatom el senkinek, amíg meg nem valósul...
- A végcél felé vezető úton mi lesz a következő állomás?
- A következő állomás mindenképpen az, hogy egy olyan nagy produkció, vagy ha úgy tetszik, produktum szülessen, ami megmarad, ami állóképes, ami nagyon-nagyon szilárd alapokon nyugszik. Azután pedig rengeteg év következik, amikor ezt fenn kell tartani, hiszen hullámvölgyek nyilvánvalóan lesznek a karrieremben, de az embernek a hullámvölgyek idején is meg kell tudni tartania azt, amit létrehozott.
- Mostanában a nagy bulik mellett egyre több visszafogottabb hangvételű, bensőséges koncertet is adsz. Mi az oka annak, hogy nyitottál ebbe az irányba is?
- Amikor a megrendelőnek az a kérése, hogy lassúbb, lágyabb hangvételű dalokat énekeljek, akkor természetesen nagyon szívesen megteszem, hiszen azokat is nagyon szeretem. Ugyanakkor azt is imádom, amikor zúzhatok, őrjönghetek a színpadon, mert akkor kijön belőlem mindenféle feszültség. Érdekes módon mindig azt szeretem jobban, amit éppen csinálok, és azt gondolom, hogy emiatt nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Megvan bennem ez a fajta kettősség, és azt hiszem, hogy ezek majd szépen lassan össze fognak csiszolódni, de ehhez persze még sok időre van szükség...