Fényképezte: Szalai Attila

Amikor október 29-én, a délvidéki magyar színjátszás napján Szabadkán átvette a díjat, s meghatódva fogadta a kollégák, barátok gratulációit, csak ennyit tudott mondani: ,,Ma nagyon boldog vagyok, mert három jó dolog történt velem ezen a napon. Felhívott telefonon egy rég látott-hallott kedves ismerősöm, a bank jóváhagyta a hitelt, amit kértem, s lám, megkaptam a Pataki-gyűrűt is, amire nem számítottam. Ma a szerencse kegyeltje voltam. Ezt szeretném most szétkürtölni az egész világnak!'
* Még tart az eufória? Vagy már elillant a mámor, s beköszöntöttek józanságukkal a szelídebb hétköznapok?
- Maga az esemény és a dátum sosem fog kifakulni az emlékezetemből, annál kevésbé, mert októberhez engem más emlékek is fűznek, kellemesek és kellemetlenek egyaránt, amelyek sorsfordulók voltak az életemben. A díjnak természetesen nagyon örülök. Nemcsak azért, mert valamiképp egy sikert jelez eddigi színészi pályafutásomban, hanem azért is, mert Pataki László osztályvezető tanár úrra emlékeztet, akinek mi voltunk az utolsó nemzedéke.
* Ha már a múltidézésnél tartunk... Milyen színésznek, tanárnak, embernek ismerte meg Pataki Lászlót? Szigorú pedagógus volt?
- Nagyon. Igen kellemetlen (is) tudott lenni, ha készületlenek voltunk. De következetessége, fegyelme, munkabírása, a színházhoz és a színpadhoz való hűsége, alázata mind-mind olyan példamutató tulajdonságok voltak, amelyekért felnéztünk rá. Talpig úriember volt. Olyan régi vágású úriember. Tiszteletet parancsoló. Színészként is, tanárként is csak úgy áradt belőle a nagyság, a méltóság. Sajnos, nagyon kevés előadásban láthattam már. Emlékszem, játszott a Noszty fiú esete Tóth Marival című darabban, de engem igazából a Madách-kommentárokban nyűgözött le, amikor az Anna Frankról szóló jelenetben a rabbit alakította. Hát ekkor döntöttem el, hogy én mindenképp a Szabadkai Népszínházban akarok dolgozni.
* De az álmot, hogy színésznő lesz, mikor álmodta meg?
- Tizenkét évesen a Bijelo dugme hangversenyén érintett meg először valami. Felsejlett egy érzés, hogy igen, én is ezt szeretném csinálni. Kiállni a színpadra, s onnan beszélni az emberekhez. Olyat mondani nekik, ami megérinti a lelküket. Amivel felgerjesztem az érzéseiket. Mágusként elvarázsolni őket...
* A varázslatra azonban még várni kellett...
- Egy rockkoncerten behevül az ember, ábrándozik, elragadtatja magát, néhány másodpercre talán végtelen magasságokba is felrepül, de aztán, amikor elhalkul a zene, kialszanak a reflektorok, s ballag hazafelé az esti sötétségben a kopogó aszfalton, minden álom szétpukkad, mint egy buborék... Amikor befejeztem a gimnáziumot Karlócán, igazából filozófiát, archeológiát, pszichológiát akartam továbbtanulni, de nem volt kedvem Belgrádba menni. Mivel színkitűnő voltam, végeredményben bárhová beiratkozhattam volna, de temerini lévén Újvidéket választottam, és a történelmet. Fogalmam sincs, miért, hiszen pontosan tudtam már akkor, hogy ez nem illik az én vérmérsékletemhez, valószínű, hogy az egész dolgot átmeneti jellegűnek fogtam fel. Egyre gyakrabban jártam színházba, s egyszer csak eldöntöttem: átiratkozom a színiakadémiára. Színházi rendező leszek, gondoltam, tapasztalatszerzésnek ez kiváló lehetőség, aztán egyszer, adandó alkalommal majd színésznek tanulok... Szóval tudtam én, merre kell terelgetnem az életem, csak a célba egy kacskaringósabb úton jutottam el.
* Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezte, rosszul döntött?
- Nem, soha! Imádom a kollektívámat. Nekem a munkatársaim a barátaim, a sorstársaim. Amikor bejövök a színházba, mindig megpuszilom őket. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nekem nincsenek rossz napjaim, hullámvölgyeim (különben ilyenkor általában az szenved a kitöréseimtől, aki azt legkevésbé érdemli meg), de ezeket általában a félelem és a fáradság okozza.
* A félelem?!
- Ó, hát én minden szerepmegformáláskor nagyon félek a kudarctól. Attól, hogy nem tudok valami újat kicsikarni magamból. Attól, hogy megunt, már sokszor lejátszott mozdulatokkal rukkolok ki. Mert, ugye, egy-egy darab után azért kénytelen-kelletlen leülepednek a színészben az átélt élmények és játékelemek. Ezért minden új szerep esetében nagyon vigyázok arra, hogy pontosan megrajzoljam magamnak az adott figurát. S mire e belső küzdelemnek a végére érek, mindig jön egy moll hangsor, egy új szín, ami átlibbent az áthidalhatatlannak vélt nehézségeken. Én mindig csodálom azokat a színészeket, akik puszta jártasságból technikailag úgy meg tudnak oldani egy-egy problémát (pl. műkönnyekkel sírnak), amire én képtelen vagyok. Nekem minden előadáson ,,meg kell halnom', odaadnom a lelkemet a közönségnek. Ha ez nem így történik, meghajolni is szégyellek.
* Érzett már irigységet, féltékenységet színésztársai iránt egy-egy szerep kapcsán?
- Ha nem játszom egy darabban, akkor el se megyek a bemutatóra. Annyira dühös vagyok. Persze, nem a kollégáimra (hiszen a szerepet a színész kapja, nem pedig választja), hanem önmagamra. Olyankor úgy érzem, valamit elrontottam, már nem szeretnek többé, s nagyon-nagyon fáj a szívem a roppant nagy szeretetéhségtől.
* S a sikeres bemutató után nem érez ürességet? Nem nyomasztja a csend?
- Nincs annál szebb és felemelőbb érzés a világon, mint amikor a premier után szép ruhában, mámorban úszva hazasuhanok. Leülök a fotelba, zenét hallgatok, s várom, hogy hajnalodjék. Hogy még másnap is tartson az ünnep... Pirkadatkor sétálni megyek, burekot veszek, meglesem, hogy ébred a város, be-bekukkantok egy-egy restibe, aztán hét óra körül hazavetődöm. Az erkélyről végigtekintek Temerin széles utcáin, a fehérre meszelt, alul zölddel elhúzott házakon, s olyankor mindig bebugyolál egy kellemes érzés: milyen jó itthon lenni...! Aztán lefekszem aludni.
* Azért tett kiruccanást más színházakba is, játszott például Kruševacon és Zágrábban, sőt megmártózott a filmes szakmában is...
- Ha hívnak valahová játszani, azt mindig megtiszteltetésnek érzem. És kihívás is egyúttal új rendezőkkel, új színésztársakkal játszani. Mivel nincs módomban másképp képezni magam, viszont nagyon vágyom a tudásra, így hát ez enyhíti kicsit a kielégítetlen ismeretszerzési szomjamat. Vagy ha tehetném, sokat utaznék a világban. Nem biztos, hogy Londonban a Trafalgar téren kötnék ki, lehet, hogy csak egy matrózkocsmában... Vagy egy időre Dél-Olaszországban élnék, a tenger szélén, a forró sziklák és homok birodalmában, mint ahogy az egy igazi skorpióhoz illik... A színházat azonban sohasem hagynám el egy film kedvéért. A filmezés csak kaland és pénzszerzési lehetőség. Semmi más. A színház viszont minden, ami életet jelent.