A pletyka — olvasom egy doktori disszertációban — társadalmi jelenség, úgy is mondhatnánk, szájról szájra terjedő népi műfaj —, amely egy közösség életét erősítette, szabályozta. Azt szólták ugyanis meg, aki „kirúgott a hámból”, aki valamiképp nem tett eleget az elvárásoknak, aki fittyet hányt a falu erkölcsi szokásainak. Úgy működött a pletykapad, mint mondjuk az indiánoknál a vének tanácsa. Természetesen egy másik szemszögből nézve mégiscsak egyfajta kommunikációnak számított, amelynek megint csak megvoltak a maga társadalmi-lélektani szabályai: a hírhozó vagy hírközlő kizárólag a kis „kupaktanács” legidősebb, legtapasztaltabb, legrangosabb és legmegbecsültebb tagja lehetett — ezzel is mutatván helyét és tekintélyét a közösség életében. Ő vitte a szót, s ő tett pontot az i-re, amikor azt jónak látta. A már idézett tanulmány szerint ez meg azért volt jó, mert így elejét lehetett venni a haragosok nyílt agresszivitásának, összecsapásának, veszekedésének. Tehát az „esküdtszék” mindig meghozta a maga döntését, s ennek értelmében kellett egymáshoz viszonyulniuk később a sértett feleknek... Az asszonyok (társadalmilag úgymond elnyomott helyzetük miatt) hajlamosabbak voltak a dolgok ilyenforma megoldására, míg a férfiak a kocsmában, a borbélynál, a piacon adták tovább a hírt. Merthogy a pletykának elsősorban hírértéke volt és van, de mivel „szellemi termék” (tehát az emberi memória, képzelet és beszédkészség függvénye), bizony dagad, duzzad, nyúlik, míg a falu alvégéről eljut, tovafolyik, elhömpölyög a templomig... Például én magam még ma sem tudom bebizonyítani (hacsak ki nem állnék a piactérre az anyakönyvi kivonatomat lobogtatva), hogy Szabadkáról és nem Szenttamásról érkeztem Kishegyesre... Vagy a legutóbbi példa: amikor meglopták a helyi hentest, először csak 30, majd 60, végül már 100 elvitt füstölt sonkáról beszéltek. Szóval a hír magja igaz volt, és percek alatt elterjedt — immár a számítógép híres-hírhedt társasági oldalának, a Facebooknak hála —, de az adatok pontosságát illetően már egyáltalán nem volt megbízható. Talán ez utóbbi tény miatt haragszanak is sokan a világháló „istenadta” találmányára, a csevegőoldalakra. Hogy ami egyszer oda felkerül, azt nem lehet leállítani, megcáfolni; másrészt azért, mert szelekció nélkül minden felkerülhet rá: a fecsegésektől kezdve a legdurvább rágalmazásokon át az emberi jogokat sértő ocsmányságokig. Sőt, van, aki így éli ki beteges szexuális vágyait, paranoiás képzelgéseit. Nem működik benne az erkölcsi fék. Olyan, mint a legbűzösebb szemeteskuka... Most mondhatná valaki, egyszerű a megoldás, nem kell használni. Igen, jómagam is megpróbáltam már ignorálni e modern kommunikációs eszközt (mert bármikor kinyitottam a postaládámat, lávafolyamként zúdult rám az „angyalláncok”-tól kezdve a különféle hirdetéseken át a legképtelenebb képtelenségekig szinte minden), szakmámból kifolyólag azonban kénytelen vagyok ma is élni vele, mert egy-egy fontos hírforráshoz, közleményhez, válaszlevélhez a leggyorsabban így juthatok hozzá. A világháló leköröz minden nyomtatott sajtót, postát, gyorsfutárszolgálatot, telefonos beszélgetést stb. Az ember pedig alapjában véve kíváncsi természetű. És közösségi lény. Nem élhet úgy, mint a strucc. Nem haladhat a korral, akarom mondani az árral szemben. De meg kell tanulnia (jól) úszni!