A méhméreg, az orvoslásban apitoxin, a méhek által termelt méreg. Több anyag, köztük fehérjék keveréke, mely helyi gyulladást okoz, és véralvadásgátló hatású. Egy házi méh egy csípéssel 0,1 mg méhmérget juttat a sebbe.

Több dologban is a csalánméregre hasonlít. Kémhatása savas (pH-ja 4,5—5,5), sárgás, opálos színezetű. Levegővel érintkezve az oldószere azonnal elpárolog, így eredeti térfogatának 30-40%-ára szárad. Illata hasonlít a banánolajéhoz. Kémiai felépítését tekintve a kígyómérgekkel áll „rokonságban”. A méhek hagyományosan az áldozat megszúrásával juttatják be a mérget a szervezetbe, és ez a méhecske életébe kerül. Vegyi szempontból a méreg fő komponense a melittin, mely a méreg fehérjéinek 52%-át teszi ki. Ezenkívül tartalmaz még apamint és tertiapint (gyenge idegmérgek), enzimeket: foszfolipázt, hialuronidázt, dopamint és noradrenalint. Hangyasavat nem tartalmaz.

A méhméreg hatása az emberre

A méhcsípés helyi gyulladást okoz kisebb-nagyobb feldagadással. Életveszélyt csak allergia vagy több száz csípés okoz. Szintén életveszélyes a nyaki szúrás, mivel ez a légutak megdagadásával jár. Ekkor orvoshoz kell fordulni. Az allergiások arányát az allergológusok a teljes népességben 1%-ra becsülik. A több alkalommal kapott méhszúrással lehetséges hozzászokni a méreghez, de az öreg méhészek újra érzékenyebbek lehetnek. Kisebb állatok, például kiskacsák könnyen belehalhatnak a méhszúrásba. A lovak is érzékenyek rá. Maguk a méhek nem immunisak a méregre, számukra már egyetlen szúrás halálos. A leszúrt méh potroha zsugorodott, szárnyai szétmerednek. A csípés után a méh méregzsákja a bőrben marad, így a legfontosabb lépés, hogy ezt el kell távolítani, mert ebből további méreg juthat a véráramba. A fullánk kiemelése után már jelentősen csökken a lokális duzzanat. A fullánkot oldalról kell kipiszkálni, hogy a méreghólyagból ne nyomjunk több mérget a sebbe.

Ha a csípés után nem alakulnak ki allergiás tünetek, általában csak lokális kezelésre van szükség. A fájdalmat csökkentheti az ecet, a jég és a vizes borogatás, a citromlé és a szódabikarbóna. Súlyos allergiás reakciók esetén feltétlenül indokolt az orvosi ellátás. A reakciók mértéke szerint a következő, csípés utáni fokozatokat különböztethetjük meg: helyi reakció, kiterjedt helyi reakció, szisztémás reakció és mérgezéses reakció. Az egyéni érzékenység rendkívül eltérő. Vannak a méhméregre túlérzékeny egyének, akik egyetlen méhszúrástól a fellépő sokk következtében életveszélyes állapotba kerülnek. Az emberek többsége azonban átlagos mértékben reagál a méhméregre. Ezek esetében a magunknál hordott és önmagunknak beadható injekció életmentő lehet. A méhek mellett sajnos más rovarok is megszúrhatnak bennünket, leginkább a darázs. Az emberek számára a darázs azért minősül kártevőnek, mert a legszennyezettebb élelmiszer-látogató. Mindenevő révén rászáll bármilyen hulladékra, állati és emberi végtermékre, dögökre. A darázscsípés szintén fájdalmas viszketést, duzzanatot és allergiás reakciót is okozhat. Ha a darazsak veszélyt éreznek, könnyen támadásba lendülnek. A fészek megközelítése esetén embert, állatot egyaránt megtámadnak. A legfontosabb különbség a méh és a darázs csípése között, hogy a darázs vissza tudja húzni a fullánkját, így többször képes csípni, míg a méh fullánkja egy kis méregzsákkal együtt a bőrünkben marad, így nem képes többszörös csípésre.

Apiterápia — a méhméreg gyógyászati felhasználása

A méhméreg használata is évezredekre nyúlik vissza. Az idők során felhalmozott nagy tapasztalat mára már a tudományos kísérletek eredményeivel párosult, melyek alátámasztják a népi megfigyeléseket. 6000 évvel ezelőtt az ókori Egyiptomban már bizonyítottan gyógyítottak méhméreggel, de ismert volt Kínában, Koreában és az ókori görög népek körében is. A modern apiterápia megteremtőjének az Osztrák—Magyar Monarchiában tevékenykedő Phillip Tertsch orvost tekintik, aki 1888-ban adott ki egy értekezést a méhcsípések és a reuma „furcsa összefüggéséről”. A méhméreg-terápia megnevezést a magyar Bodog Felix Beck vezeti be a köztudatba 1935-ben. Az apiterápiás kezeléseket különféle formákban lehet elvégezni. Legrégebbi módja élő méhek szúrásának alkalmazása a beteg testrészeken. A méhszúrást akupunktúrás pontok ingerlésére is használják. Ma már létezik steril kivonat is, melyet injekció formájában juttatnak be az emberi szervezetbe. Igen elterjedtek a méhméregtartalmú kozmetikumok, melyekkel a beteg testrészt lehet bedörzsölni. A méhméreg legrégebben ismert gyógyító hatása az ízületi gyulladások és a reuma kezelésében nyilvánul meg. A fájdalmak enyhítése erőteljesebb, ha a méhmérget szúrással a beteg testrészt fedő bőrbe vagy az alá juttatják (méhcsípés, akupunktúra vagy injekció). Kielégítő hatás érhető el méhmérget tartalmazó tapaszok alkalmazásával is. Minden esetben megfelelő végzettségű szakember által, kellően felszerelt egészségügyi intézményben végzett terápia javallott.

Hogy biztonságos-e az apitoxin vagy a méhméreg alkalmazása? Elmondhatjuk, hogy az előírások betartásával az apitoxinkészítmények helyi alkalmazása biztonságos. Irreálisan magas dózisok alkalmazása az állatkísérletek során semmilyen mellékhatást nem okozott. De az allergiás reakciók megjelenése miatt a kezeléseket nagyon óvatosan és fokozottan kell végezni. Mára már megoldott a méhméreg biztonságos „lefejése” a méhek károsodása nélkül. A dolgozó méhek egy nap alatt újratermelik méregadagjukat. A reumás panaszok gyógyítása mellett sikeres terápiát lehet alkalmazni: inak és izomhúzódások, sportsérülések, ízületi gyulladások esetében is, emellett fájdalomcsillapító, vérkeringés-serkentő és immunrendszer-erősítő hatása is van. További gyógyító hatásainak feltárása jelenleg is kutatások tárgya.