— Nem szoktam azon gondolkodni, hogy valójában örömlány vagyok-e — mondja komolyan a lány. — Amikor arról döntöttem, hogy ezzel keresek pénzt, elhatároztam, hogy nem ködösítek a témával kapcsolatban, de, persze, nem is reklámozom. Életemnek ezt a szakaszát úgy fogadom el, mintha bármi mással foglalkoznék, azzal a különbséggel, hogy így jóval többet keresek, mint az egyetemi oklevelemmel. Egyszerűen azért, mert ilyen időket élünk.

Tudom, hogy az emberek — főleg az idősebbek — meg vannak győződve róla, hogy a laza erkölcsű nők vagy csonka, vagy züllött életű családból származnak, melyben a szülők nem törődnek gyerekeikkel, esetleg idegenek kényszerítik a lányokat, hogy a legősibb mesterséget űzzék. Ezzel szemben én egy teljesen átlagos, egygyermekes munkáscsaládból származom. Az álmaim megvalósításának gátjára a becsületes, emberséges szüleim nem tudtak hatni. A középiskola befejezése után Belgrádban kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, arra számítva, hogy ha állami költségen tanulok, az itthoni iskoláztatásom sokkal kevesebbe kerül, mint a külföldi. Mert annak ellenére, hogy a szüleim elismert szakemberek, tíz éve egyiküknek sincs állandó munkaviszonya. De azt hiszem, felesleges ezt ecsetelnem: a helyzet ismerős minden valamikori középosztálybelinek, aki most csak tengeti az életét.

Nehezen illeszkedtem be a nagyvárosi életbe, mindannak ellenére, hogy kifogástalanul beszélem a szerb nyelvet. Az egyetemet azonban be akartam fejezni, ezért tűrtem, és nem panaszkodtam. A szüleimnek sem mondtam el, hogy a pénz, melyet adtak, csak a hónap első felében tart ki. De gyorsan kinyílt a szemem, megtanultam látni is, nem csak nézni. Próbáltam munkát vállalni előadások után, éjjel irodákat, egészségügyi rendelőket takarítottam, de többször előfordult, hogy egy hónap után azt mondták, nincs rám szükség — a bért pedig „elfelejtették” kifizetni. Nem jártam nagyon szórakozni, mert a szerény lehetőségeim nem tették lehetővé, így ismerkedni sem volt igazán alkalmam. A negyedik évre iratkoztam be, amikor meg kellett vennem három könyvet, ez nagyjából húszezer dinárba került. Ekkor, egy átvirrasztott éjszaka után született meg a döntés: „bedobom” magam. És ma sem ítélem el ezért magamat. Nem tettem egyebet, mint amit mindenki ebben az országban: „kereskedni” kezdtem. Már jóval korábban rájöttem ugyanis, hogy mindenki azzal „kereskedik”, amije van: valaki a becsületével, más a lelkiismeretével, a jó hírével, a családja bizalmával. Egyébként mit gondol, hogyan lettek „üzletemberek” azok, akik néhány év leforgása alatt, általános iskolai végzettséggel teremtettek birodalmat maguknak? Csupán azt tudtam, hogy nem hagyom magam kihasználni, az „ügyleteimet” — amíg csak lehet — egyedül intézem, ott, ahol én meghatározom. Segítséget, tanácsot csupán egy idős hölgytől kaptam időnként, akivel a rekreációs úszáson ismerkedtem meg. Kiderült, hogy egy belgrádi szállodában ő volt az örömlányok „szakszervezeti elnöke”, ő fogta a pártjukat, lépett közbe, ha bajba kerültek. Az első vendégemet is ő ajánlotta.

Most biztosan arra számít, hogy majd azt mondom, mennyire utáltam magam az első eset után. De ezt nem állíthatom, ahogyan azt sem, hogy büszke vagyok magamra, de azt gondolom, semmivel sem erkölcstelenebb az én tettem, mint azoké a nőké, akik „keltetőnek” használják a testüket, és akik pénzért szülnek másnak gyereket. Gond nélkül elvégeztem a hatéves egyetemet, most éppen a kötelező gyakornoki időmet töltöm. Rendszeresen járok orvosi ellenőrzésre, és havonta két-három állandó ügyfelet fogadok. Senki sem tudja, mivel foglalkozom a szabadidőmben, még a szüleim sem. Nem voltam még szerelmes — várom az igazit, akinek őszintén elmondok majd mindent. Remélem, az én generációmból kerül ki az, akinek nem lesz idegen és érthetetlen az életem. A harminc évem alatt soha nem bántottam meg senkit, soha senkitől sem vettem el még egy szem cukorkát sem, mindenkihez tisztelettel viszonyulok. Úgy valósítottam meg az álmomat, hogy közben senkinek sem ártottam. Csalódtam a társadalomban és az emberekben, de elértem a célomat. Az árát senki sem kérdezi tőlem, én pedig nem vagyok az a fecsegő típus...