Varga Tamás nemcsak színész, hanem immár hivatalosan is drámaíró, sokáig az Újvidéki Színház társulatának volt tagja, jelenleg pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kulturális fejlesztésért felelős munkatársa. Azért emeltem ki színészként, mert egyrészt zseniális alakításai és karizmatikus személyisége miatt a többség valószínűleg a színpadról ismeri, másrészt úgy vélem, hogy akinek van színészi tapasztalata, az írás közben jobban ráérez arra, hogy a szöveg mennyire játszható el, jeleníthető meg a deszkákon.
A szerző, miután elsajátította a színészet minden csínját-bínját, igyekezett a fiataloknak is átadni a tudását, és több alkalommal rendezőként is kipróbálta magát. A kalitka című drámája és a későbbi munkái kapcsán érkező pozitív visszajelzések indították el a drámaírás útján, és a kötet méltó bizonyítéka annak, hogy sikerült kibontakoztatnia a tehetségét.
Oláh Tamás, a könyv recenzense szerint vérbeli kamaradarabokról van szó, amivel mélységesen egyet tudok érteni.
A játék, A leves és A csend címet viselő drámákban a feszültség uralkodik, már olvasásuk közben is halljuk a kínos csendeket, a ziháló lélegzetvételeket, a gondolatok egymásba futó karambolját. A jeleneteken érződik a szerző filmek iránti rajongása, filmkockákként látjuk magunk előtt a szituációkat, az éles váltásokat. A Berényi Emőke által szerkesztett kötet felépítése rendkívül izgalmas, hiszen az őrület határáról indul, ezzel pedig egy meglehetősen merész kezdés. A drámák szereplői nem kaptak neveket, csupán a nemük van meghatározva, illetve az, hogy anyák, apák, fiatalok vagy öregek. Az egyén és ezáltal a társadalom fontos gondjairól esik szó, vagy bujkálnak éppen a bőr alatt — az biztos, hogy a szerző határokat feszeget, olykor átlépi őket, meghökkent, keserű mosolyra húzza a szánkat.
A három történet összefüggésben áll egymással, de önmagukban is megállják a helyüket. Varga Tamás írás közben arra is törekedett, hogy elszakadjon a hagyományos drámavilágtól, és a trilógia elolvasása után bebizonyosodik, hogy sikeres volt ez a küldetés. A szituációk olyan történeteket mesélnek el, amelyek bárhova behelyettesíthetőek, de feszítenek belülről, lelakatolják az ajtókat, elgondolkodtatnak, fontos szociális és pszichológiai kérdéseket feszegetnek. Rendkívül gyorsan beszippantható történetek ezek, melyek kiéhezve várnak arra, hogy a színpadon is megmutassák magukat.
A leves
(részlet)
LÁNY Én is gondolkodtam. Mi a majomtól származunk?
ANYA Apád biztosan.
LÁNY De mi is, nem?
APA Igen, kislányom, mi mind a majomtól származunk.
ANYA De apád biztosan.
LÁNY Na, de ha a majomtól származunk, akkor mi is a dzsungelben éltünk?
ANYA Ott legalább volt mit enni. (az apa szürcsölni kezdi a levest, közben továbbra is farkasszemet néznek az anyával)
LÁNY De akkor egyvalamit nem értek.
ANYA Egyvalamit? Örülj neki, kislányom!
LÁNY Amikor a dzsungelben éltünk, akkor mi is szőrösek voltunk?
ANYA Most is szőrösek vagyunk.
LÁNY Igen, de úgy mindenhol.
ANYA A férfiak mindenhol szőrösek, kislányom. Olyanok, mint a majmok. Egész nap nem csinálnak semmit. Csak esznek meg szarnak meg…
LÁNY De akkor mi miért nem vagyunk szőrösek? És a férfiak se olyanok, mint a majmok, mert a majmok sokkal szőrösebbek.
ANYA Ilyen az evolúció, kislányom. Az embernek már nincs szüksége szőrre. Fejlődünk. Tudod, a férfiak régen még vadásztak. Akkor még volt mit enni. A nők otthon őrizték a tüzet a barlangban, a férfiak meg ételt tettek az asztalra.
LÁNY De a férfiak miért szőrösebbek, mint a nők?
ANYA Mert a nők előrébb tartanak az evolúcióban, kislányom. A férfiak köztünk és az ősemberek között állnak. Azért.
LÁNY (kicsit elgondolkodik) Értem. Tehát azért hullott ki a szőrünk, mert akkor még volt mit enni?
ANYA Nem azért, hanem azért, mert… (az apának) Nem segítenél? (az apa nem segít) Azért nincs, mert már ruhákat hordunk, és nincs szükségünk szőrre.
LÁNY De miért kezdtünk ruhákat hordani? Mert fáztunk?
ANYA Nem, hanem azért, mert… Vagyis de igen, mert jött a jégkorszak, és nagyon hideg volt.
LÁNY De ha hideg volt, akkor miért nem maradtunk szőrösek?
ANYA (kicsit összezavarodva) De, szőrösek voltunk, csak… (az apának) Segíts már! (az apa nem segít) Tudod, akkor még nagyon hideg volt, és kellett a ruha. Meg a szőr is. Meg mondtam már, minden befagyott. Jégkorszak volt. Az jó sokáig tartott. (az apának) Meddig is tartott?
LÁNY De tudod, hogy mit nem értek? (elgondolkodva kocogtatni kezdi a kanállal a homlokát)
ANYA Nem tudom, kislányom, hogy mit nem értesz. Mit nem értesz?
LÁNY Azt, hogy a haj miért kell? Az mire jó?
ANYA (büszkén, amiért tudja a helyes választ) Azért kell, hogy meg ne fázzon a fejed.
LÁNY De miért kell, hogy állandóan nőjön? Mert azt értem, hogy a köröm állandóan nő, mert a macskáknak is nő, mert vadásznak és karmolnak, és ha nem nő, akkor elkopik. De a haj, az nem kopik el. Akkor az miért nő? És azt sem értem, hogy ha a testünkről kihullott a szőr, akkor a hajunk miért nem hullott ki? De ha nem is hullott ki, akkor meg miért nő állandóan? Mert megállás nélkül nő, anya. Ha nem vágjuk le, akkor életem végéig nőni fog? Akkor is nőtt, amikor ősemberek voltunk? De akkor nem tudtuk levágni, nem mindig volt ollónk, de lándzsánk se volt mindig, meg tüzünk se, hogy leégessük. És akkor is élete végéig nőtt az ősember haja? De miért? Akkor az ősemberek nagy szőrgolyók voltak a hajuk miatt? Vagy húzták maguk után a földön? És akkor hogy vadásztak? Hogy nem haltak ki, ha mindenbe beleakadt a hosszú hajuk? Miért nem ette meg őket valami, amikor beleakadt? Vagy ha nem nőtt, akkor most, hogy már kifejlődtünk, miért igen? Ezt nem értem. Apa, te gondolkodtál már ezen?
Eddigre már mindketten szótlanul merednek maguk elé, és a gondolataikban próbálnak rendet tenni… sikertelenül.
LÁNY Apa?
ANYA Apádat nem érdeklik ezek a dolgok, kislányom. Hülye ő ezekhez.
