Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján adják át a Petőfi Sándor Sajtószabadság Díjat. Az idén Tari István is kiérdemelte a Magyar Újságírók Közösségének az elismerését. Életműdíj ez, elsősorban irodalmi publicisztikájáért, amelyet a MÚK tiszteletbeli elnöke, Kósa Csaba adott át neki.
Beszélgetésünket pontosan március 21-ére maga a véletlen időzítette.
TARI ISTVÁN óbecsei író első kisprózája 45 évvel ezelőtt, 1963 tavaszán, pontosabban: március 21-én jelent meg a Jó Pajtásban Elestem címmel - mondja elöljáróban, közben a szemében a felidézett emlék fénye villan, és az arcán végigfut egy röpke mosoly.
Irodalmi riportjait több könyvben olvashattuk. Legutóbb a Szórványban címűben (negyedmagával írta: Burány Nándorral, Dudás Károllyal és Német Istvánnal együtt). 1985-ben jelent meg az első, publicisztikai írásait tartalmazó kötete Homokba kapaszkodva címmel, 2002-ben pedig az Akarsz egy Jugoszláviát? című könyve.
Óbecsén leginkább költőként ismerik. Lehet, hogy csak kevesen tudják: képzőművészettel, zenével, sőt filmmel is foglalkozik. Vajon miért? - vetődik fel a kérdés. A válasz oly magától értetődő: azért, mert egy tollforgatóból, íróból, költőből, publicistából nem hiányozhat az éleslátás, a helyzet gyors és világosan felismerése, de jó fülűnek is kell lennie, hogy ne kerülje el semmi a figyelmét (ábrázolnia kell érdeklődése tárgyát időben és térben). Képzőművészeti alkotásaiból kedélyes optimizmus, életigenlés árad, és megbabonázva a színek csodájától veti azt össze a természet játékával, mindeközben e csodának ő maga is hódolattal adózik. Versben, zenében, a fúvós hangszerek világában otthonosan érezve magát az élet pulzáló ritmusát is figyeli. A film segítségével mozgóképben is feltárja a valóságot. Alkotásaiban tulajdonképpen szüntelen önmagát keresi.
A publicista ábrázolja a világot, szomorúságában vagy örömében azt teszi - mondja. Aki valóban pesszimista, az nem akar megnyilatkozni. A különféle művészetek fokozatosan kialakítják sajátos stílusát. Kész válaszok nincsenek. Mindenkitől lehet tanulni, ám a legtöbbet a mesterektől lehet elsajátítani (hogy ki is a legek legjobbja, a maestro, azt így kapásból nehéz megmondani, mert az ízlés is, az ember is állandóan változik). A magyar irodalom bővelkedik nagy mesterekben.
Újságjainkban egyre kevesebb a riport, de egyre kevesebben is tudnak jó riportot írni - mondja Tari István -, nyilván azért, mert se igény, se pénz nincs rá. A riportkészítés időigényes munka, a témát alaposan körül kell járni, minél több szemszögből meg kell világítani. Legfontosabb a helyszínen végzett tényfeltárás. Csak abból lesz jó riporter, aki megtanul másokra figyelni, ha megtanulja a legfontosabbat: meghallgatni az embereket, no de ehhez azért némi társadalmi és szociális érzékenység is szükségeltetik. A közösséget, amelyről és amelynek szól a riport, szeretni kell, anélkül nincs sok értelme az írói-riporteri munkának. Az egyetemes érvényű, a közösség számára fontos dolgokról kell írni, ha számítunk az érdeklődésére. Ha őszintén szembesülünk önmagunkkal, az általános érvényre emelkedhet.
Tari István szerencsésnek vallja magát, amiért a hetvenes évek elején a Képes Ifjúság szerkesztőségében annak a csapat a tagja lehetett, amelyben olyan kiváló emberek foglalkoztak publicisztikával, mint Hornyik Miklós, Podolszki József (az igazi lelki barát), Dudás Károly (akivel közösen könyvet is írt), Domonkos István, Garai László, Dormán László stb. Egymás írásait rendszeresen elemezték, bírálták, egymástól tanultak, együtt fejlődtek, csiszolódtak.
Sajnálattal tér vissza újra meg újra a megállapításra, hogy a mai idők valóságától menekülnek az emberek, nem szívesen szembesülnek vele. Nem nagyon olvasnak újságot. Sőt mást sem. Manapság az emberi erőforrásokért folyó verseny került előtérbe. Pénzünkért, időnkért, főleg az időnkért versenyez egymással a tévé, a film (a horror, a pornó), a számítógép, de az irodalom stb. Az ösztönök világára építenek azok, akik az időnket szeretnék megkaparintani. A fogyasztói társadalom szabad idejében kerüli az erőfeszítéseket, rohamosan csökken a rendszeres olvasók száma, viszont növekszik a diszlexiásoké, a diákok úgy jönnek ki az iskolából, hogy nem tanulnak meg olvasni, nem alakul ki az olvasási szokásuk, a beszédkészségük. Ehhez biztosan hozzájárulnak a tudásellenérzéskor előnyben részesített tesztek is, melyek kérdéseire igennel vagy nemmel kell válaszolni. A vadkapitalizmus tömegtájékoztatása engedelmes fogyasztókat nevel. Reklámokból él.
Az elmondottak után magától adódik a kérdés: hol az író, a költő, a publicista helye, egyáltalán érdemes-e írni, és ha igen, kinek?
Tari István fontosnak érzi a valóság feltárását, a művészi alkotómunkát. Belső késztetésből ír, az mozgósítja. Érdekli a folyamat, amely során megszületik az alkotás. Az út a fontos, nem a cél. Az embernek érdemes nyitottnak lennie, tanulnia olyanoktól, akik különféle módon próbálnak meg létezni. Tanulni pedig - a szó legszorosabb értelmében - mindenkitől lehet. A valóságfeltárás éppúgy foglalkoztatja most is, mint fiatalkorában.
A letűnt időket idézve véleménye szerint az egykori Jugoszlávia ideje a hamisságok, a mellébeszélések ideje volt. Némelyek szerint a hetvenes években túl sötét színekben festették le a valóságot. Pedig azokban az években alapozódott meg a mindent elsöprő gyűlölet. A kilencvenes évek behívóiról, nyomorúságáról többet lehetett és kellett volna írni, hiszen azok olyan tapasztalatok voltak, amelyekből másoknak nem jutott ki. A délvidéki magyarság keservesen és nagy veszteségekkel vészelte át a háborút, rengeteg magyar fiatal hagyta el a szülőföldjét. Lakosságunk lassan elöregszik, és ennek súlyosak a következményei: fásultság, közöny jár vele együtt, nincs kellő erő a küzdelemhez, de hit sem, sőt igény sem. A hangsúly a látszatra helyeződik. A szegénység pedig egyre nő, vele együtt pedig a tehetetlenségérzet.
Visszatérve a díjra: az ő szemléletmódja szerint díjak özöne az, ha az ember azt teheti, amit szeret. Neki a sors ezt a lehetőséget megadta, mondta - és a szemében megint ott az a fény, amely akkor is megcsillant, amikor első megjelentetett kisprózája jutott eszébe.
Meglepetésként érte ugyan az elismerés, de igen jól is esett neki, hogy felfigyeltek rá, hogy tevékenységét ilyen rangos díjjal: a Petőfi Sándor Sajtószabadság Díjjal méltányolták. Számára mégis az a legfontosabb, hogy nem a politika jutalmazta. Hanem a szakma.