észlet a Liliomfi című előadásból

A nagybecskereki Madách Színház Ifjúsági Pódiuma Barácius Zoltán rendezésében színre vitte Szigligeti Endre Liliomfi című három felvonásos vígjátékát. A Madách Amatőr Színház, a bánáti hivatásos színház hiányában, igen jelentős űrt tölt be Nagybecserek és környéke színházi életében. Barácius Zoltán színművésszel, újságíróval az amatőrizmus jelentőségéről beszélgettünk a Vajdaságban, valamint a Madách Színháznak a térségünkben betöltött szerepéről.
* A Vajdasági magyarság számára a műkedvelés sokkal nagyobb jelentőségű, mint az anyaországban. Itt nálunk hiánypótló szerepe is van. Rendezőként számos vajdasági amatőr társulat darabját viszi színre. Önnek mit jelent az amatőrizmus és a velük való foglalkozás?
- Tudni kell, hogy a hivatásos magyar színház itt nálunk, a Vajdaságban, 1945-ben nyitotta meg a kapuit, a szabadkai színház ugyanis akkor kezdte meg áldásos tevékenységét. 1949-ben megalakult a topolyai Járási Magyar Népszínház, majd 1952-ben a zombori és a nagybecskereki magyar színház, majd hamarosan az újvidéki színház is fogadhatta a közönséget. Az Újvidéki Rádió színtársulata is remek munkát végzett, addig, amíg engedélyezték nekik, végül színre lépett a Tanyaszínház is. Kezdetben profi színházak igenis voltak, de hivatásos színészek és rendezők híján a műkedvelők vitték az előadásokat, tehát minden ott folytatódott, ahol 1941-ben abbamaradt. Színházi kultúránk alapjait a műkedvelők vetették meg. Én mindig nagy megbecsüléssel gondolok vissza azokra, akik először gyújtották meg ezt a tüzet, és ennek a tűznek a lángjánál a vajdasági magyarság melegedni tudott. Az évek során a hivatásos színházak lassan-lassan lemorzsolódtak. A műkedvelésnek mindig volt beleszólása ezen az égtájon a művészetekbe. Az 1940-es évek végén a Vajdaság területén mintegy 80-90 színjátszó társulat működött. A mozgalom egyre terebélyesedett, egészen addig, amíg a kultúrába vastagon bele nem szólt a politika. Ekkor kezdődött a válság. A rossz előjel az volt, amikor össze akarták olvasztani a magyar és a szerb művelődési egyesületeket. Ez nem sikerült, és a magyar egyesületek önállóan folytathatták munkájukat. Egy nagy generáció volt akkor kihalófélben. Egyes helyeken az utánpótlással sikerült betölteni ezt az űrt, máshol viszont nem. Az is ismeretes azonban, hogy a kultúra ma egy egészen más irányt vett.
* Bánátnak nincs hivatásos színháza, így a nagybecskereki Madách Amatőr Színház egy bizonyos űrt próbál meg betölteni. Az ön meglátása szerint milyen mértékben sikerül a Madáchnak ezt a feladatott teljesítenie?
- A Madách Színház a maga nemében fenomén. Amikor Szabadkán sétálok, és kínoz a honvágy, én ugyanis itt, Becskereken születtem, igaz, idestova ötven éve már nem élek itt, mindig Madách Imre szavai jutnak eszembe: ,,Ember, küzdj, és bízva bízzál'. Ez volt a színház mottója, amikor hivatásossá vált, és akkor is, amikor megszűnt. Az a két év volt a színház életében a legnehezebb. A talpra állás után az egyesület nagyon jó munkát végzett, itt nevelődött fel néhány színész, akiből később profi művész lett. A Madách állandóan járta és járja a vidéket. Az utóbbi évek vérzivatarában nehéz volt a helytállás, ám a munka szinte a problémák figyelembe vétele nélkül, lankadatlanul folyt tovább. Az utóbbi években sikerült a társulatot nagyon tehetséges és lelkes fiatalokkal feltölteni. A Madách Színház a zenés műsoraival állandóan tájol. A Mi kell a férfiaknak című zenés, táncos, énekes összeállítás tudtommal több mint harmincszor került bemutatásra. Nagyon jól sikerült Bródy Tanítónő című drámája is, és azt hiszem, hogy a Liliomfi is szép siker elé néz. Itt, a Bánságban, már csak három színházi fellegvár van. A Madách mellett itt van még a nagykikindai Egység, ahol szintén folyamatos a munka, és a kisorosziak is derekasan állják a sarat. A Madách Színház valójában központi színháza lehetne a Bánságnak, ha egy kicsit jobban odafigyelnénk a munkásságára. Intézményről lévén szó, mégis négy szakosztályt működtet, többet, mint egyes művelődési egyesületek. Itt van az Ifjúsági Pódium, az Irodalmi Színpad, a felnőtt színjátszó csoport és az énekes, táncos csoport. Az egyesület híven őrzi a hagyományokat, és nem távolodott el a közönségtől sem.
* Ön a Madách Színház felnőtt csoportjának és az Ifiúsági Pódiumnak a darabjait is egyaránt rendezi. Nem használnám azt a szót, hogy visszatérő vendég, mivel pályafutását éppen itt, a Madáchban kezdte. Milyen különbség van a két csoporttal való munkában?
- Igyekszem, hogy ne legyen semmilyen különbség, én minden amatőrrel úgy próbálok dolgozni, mintha profi lenne. A követelményeim nagyok. Hosszú távon gondolkodok, hiszen az Ifjúsági Pódiumot is az utánpótlás végett hoztuk létre. A mai fiatalok sokkal gyorsabban érnek be, fogékonyak a színház iránt, és nagy öröm számomra a velük való foglalkozás. Jó volna, ha ebből a mintegy tíz fiatalból legalább négy-öt megmaradna a Madách Színház örökös tagjának, és folytatnák ezt a missziót. Mert erre a munkára évről évre egyre nagyobb szükség lesz itt.
* Milyen megközelítéssel állt hozzá a Liliomfi rendezéséhez?
- Magyar színház vagyunk. Nem azt mondom, hogy kötelességünk magyar klasszikusokat műsorra tűzni. Ahhoz nincs is erőnk, hogy például a Bánk Bánt vagy az Ember tragédiáját mutassuk be. A színháznak elsősorban közönségre van szüksége. Én ismerem a nagybecskereki közönség ízlését, és a rendezéshez is ennek tudatában álltam hozzá. Sajnos, a színházaink repertoárjával nem vagyok elégedett. Túlságosan egy műfajúak a színházak. Az én műfajom az avantgárd, és nem a vígjáték. De nem lehet rétegszínházat működtetni ott, ahol a magyarság is csupán rétegekben van jelen. A könnyű, romantikus darabokat kell magas színvonalon előadni. Nekünk itt csak olyan színházat szabad működtetnünk, amelyik a közönség felé fordul. Tűzzel-vassal azon kell lennünk, hogy a közönségünket megtartsuk.